Irodalmi Szemle, 1972

1972/6 - Marek, Jiří: A napfürdő

jöttek-mentek az emberek, voltak, akik autóval utaztak, de konflist is lehetett látni.

A tanácsos úr föl-alá járkált az üvegkupola alatt, és rosszallóan méregette az alacsony válaszfalat, mely elkülönítette a férfiakat a nőktől, s bizonyára elegendő alkalmat adott arra, hogy a hölgyek és urak egy-egy pillanatra meztelenül láthassák egymást.

— Nálunk ilyesmi nem létezik, kérem, ide csakis rendes emberek járnak — mondta sértődötten a fürdőmesterné, amikor a tanácsos úr közölte vele a megfigyeléseit.

— Kedves assizonyom, Ide a gyilkos is bejut, és az énnálam nem számit rendes embernek, ezt szíveskedjék tudomásul venni. És egyáltalán vegye tudomásul, hogy maguk valamennyien a gyilkosság gyanúja alatt állnak, mert nagyon feltűnő, hogy maguk közül senki semmiről nem tud, és hihetetlen módon senki semmit sem hallott, bár azt a szerencsétlen asszonyt agyonlőtték, és a teremtésit, a lövést csak hallania kellett valakinek, nem?!

Az asszony erre annyira megszeppent, hogy szabályszerűen keresztet vetett, ami nem a legjobb benyomást tette a tanácsos úrra. Ö a tapasztalatai szerint azt tartotta, hogy mindig azok szoktak lenni a legnagyobb gazemberek, akik a legártatlanabbaknak és a legnagyobb istenfélőknek tartják magukat.

Ekkor megérkezett Mrázek felügyelő, és a lehető legrészletesebben tájékoztatta főnökét a vizsgálatok eddigi eredményeiről, amivel nagy örömet szerzett a tanácsos úrnak. Tulajdonképpen már reggel is nagyon örült neki, hogy éjjel aludni hagyták. Most még csak nőtt az elégedettsége, ami azt eredményezte, (hogy nem takarékoskodott a dicsérettel, úgyhogy Mrázek és Bružek úr valósággal elpirult örömében.

— Ez igen, ezt nevezem kivizsgálásnak! — bólogatott a tanácsos úr. — Olyan gyönyörű háromszög, hogy szebbet még rajzolni sem lehet. Úgyhogy tulajdonképpen készen is vagyunk az egésszel, nem?

Bružek úr nyugtalanul izgett-mozgott:

— Én azt nemigen mondanám, tanácsos úr, ha megengedi.

A tanácsos úr rábólintott:

— Én sem, kedves barátom, én sem. Ugyanis én szintén megállapítottam egy érdekes dolgot. Azt a nőt kis kaliberű puskával lőtték le, amit néha flobert-puskának is szoktak nevezni, és az benne az érdekes, hogy nem közvetlen közelről lőtték le, hanem távolabbról.

A tanácsos úr gyors pillantást vetett a válaszfalra, aztán felmászott a szembenálló ágyra, és föntről azt a nyugágyat nézte, amelyben tegnap este megtalálták a holttestet.

— Mondjuk innét... Talán innét... Ki tudja! A szakembereink azt állítják, hogy a lövedék nagyobb távolságból csak azért fúrhatta át a koponyát, mert az illető nem pisztolyt használt, hanem puskát. Puskát, uraim! És el tudják képzelni, mit jelent az, becsempészni ide a lepedő alatt egy flobert-puskát, agyonlőni egy nőt, de olyan ügyesen, hogy senki semmit sem lát, semmit sem hall, és aztán észrevétlenül kisurranni innét a puskával? Ez teljes ostobaság.

A tanácsos úr megtörölte verejtékező homlokát, ugyanis a kupola alatt túlságosan meleg volt. Intett az uraknak, hogy kövessék. Szótlanul kivonultak a kertbe.

— Nos, uraim, ezek után mi a véleményük?

Mrázek úr felsóhajtott: — Ami engem illet, én semmi mást nem mondhatok, mint amit már mondtam. Azok, akik tegnap itt voltak, valóban nem tudnak semmit. Pedig ketten közülük délután voltak itt. Ezek szerint tehát egészen estefelé kellett történnie a dolognak.

— Csakhogy ez sem stimmel — csóválta meg a fejét a tanácsos úr. — Vejvoda, az orvosunk azt állítja — és neki aztán igazán hihetünk —, hogy a halál még a délutáni órákban beállt. Azt is mondta, hogy az agyban talált lövedék csupán borsószem nagyságú, de ahhoz elég volt, hogy halált okozzon. A halálhoz sohasem kell sok, uraim.

— Tanácsos úr — vetette ellen kis idő múlva Bružek felügyelő —, ha csakugyan flóbert-puskáról van szó, akkor megjegyezném, hogy az szétszedhető. Kiveszi belőle az ember a csövet, és aztán már feltűnés nélkül viheti, ahova akarja.

— Maga szerint elképzelhető, hogy valaki, aki agyon akar lőni egy embert, közvetlenül a tett elkövetése előtt szerelgetni fogja a puskát egy olyan helyiségben,