Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Ruttkay György: Egy aktivista festő vallomásai (Befejező rész)

tott, majd engedelmet kértem, hogy behozhassam és megmutathassam dolgaimat. Természetesen hozzájárult.

Amikor mappámból kiraktam és a fal mellé sorakoztattam nagyrészt még Berlinben készült műveimet, szótlanul merengett előttünk, majd hirtelen felemelve fejét, kijelentette:

— Ezeket a törekvéseket nem értem!

Szavainak hangsúlyában nem a meg nem értés szerény bizonytalansága uralkodott, hanem a művészet „alacsonyabb rendű“ megnyilatkozásaival szembeni lekicsinylő álláspont. Olyan fölényesség, ami nemcsak Petrovicsot, hanem a korabeli magyar művészettörténészeket és kritikusokat általában jellemezte.

Ez a félreérthetetlen bírálat (egyben önbírálat) egy fiatal művész először látott művei fölött ott helyben érleltette meg bennem azt az elhatározást, hogy ezen az úton kell tovább haladnom, törhetetlen akarattal és hittel.

Valamit sugározhatott arcom a dacos gondolatokból, mert pár másodperces csend után kissé melegebb hangon — Vaszary Finale című falnak fordított olajfestményét tartva elém — így szólt:

— Ezt még elismerem művészetnek... Meg is vettem a Múzeum részére.

Nem indokolta, hogy miért ismeri el Vaszarynak ezt a festményét művészetnek, sőt, nekem úgy tetszett, mintha ez az egész mondat meggyőződés nélküli, mesterkélt hang- hordozású lett volna, ezért szükségesnek tartottam, hogy én is érdemben szóljak hozzá) a képhez, s így szóltam:

— Ismerem ezt a festményt; kissé Van Dongen hatása alatt készült.

Fátyolos tekintettel pillantott rám, de nem szólt semmit. Én pedig határozott — talán kissé durcás — mozdulattal raktam össze a magammal hozott képeimet, és hónom alá véve mappámat, könnyedén meghajoltam Petrovics előtt:

— Sajnálom, hogy nem segíthetek — mondta, mire így feleltem:

— Nem kértem segítséget!

Ismét meghajoltam, és távoztam.

Ami történt: drámai rövidséggel jellemezte a magyar kultúrpolitikát. Ezzel kellett tehát felvennem a harcot, nem érvényesülésem, hanem a magyar művészet forradalmasítása érdekében. Meg kellett keresnem és találnom az ehhez szükséges eszközöket. Tudtam, hogy ezt a célomat csak akkor közelíthetem meg, ha a mindennapi megélhetés gondjai nem sorvasztják szárnyalni kívánkozó képzeletemet.

Életem egész művével akartam erre a kérdésre válaszolni. Félreérthetetlenül, és úgy, ahogyan a berlini szovjet kiállításon tanultam.

Ismét kapcsolatok — de más irányú kapcsolatok — után kellett néznem. Most már nem válogathattam sem munkakör, sem lakhely tekintetében, mert sürgetett az idő: szüleim ultimátuma. Egyben azt is szerettem volna, hogy külföldről történt visszatérésem óta felgyülemlett művészi elképzeléseimet mielőbb formába önthessem.

Figyelemmel kellett kísérnem a hazai képzőművészet alakulását, fejlődését. Szorgalmasan jártam ezért a kiállításokra. Értékrendbe állítottam a látottakat, hogy megállapíthassam az akkor élő magyar művészet helyét és fejlődési lehetőségeit. Ez a — talán öncélúnak látszó — munka számomra azért volt fontos, hogy saját utam kiválasztásánál mindezekre figyelemmel lehessek.

Kétségtelen, hogy külföldi tanulmányutam sokat segített ebben a munkámban, mert kiszélesített látóhatárral nagyobb kultúrterületet vehettem összehasonlításom alapjául. De művészegyéniségem kibontakozása tekintetében nem voltak eredménytelenek kassai éveim sem. Ezek a támpontok szívós harcra ösztönöztek, és acélozták hivatástudatomat.

Érthető tehát, hogy az 1923. év egyik — számomra legtöbbet jelentő — eseménye volt Herwarth Waldennek, a berlini Sturm főszerkesztőjének budapesti előadása. A Zenekadémia nagytermében, vetített képekkel, sőt rögtönzött tárlattal kísért előadáson én is megjelentem. A zsúfolásig megtelt terem közönségének összetétele jellemzően tükrözte a budapestiek érdeklődését, jóllehet Walden német nyelven tartotta előadását, amely meglehetősen sok művészelméleti fejtegetést is tartalmazott.

Nincs lehetőségem, és fölösleges is hangulati elemekkel részletezni az előadás sikerét. De fontosnak tartottam a megemlítését azért, hogy még meggyőzőbben világítsak rá Petrovics Eleknek, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának a bemutatott képeimre tett megjegyzése és az akkori közönség felfogása közötti éles ellentétre.