Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - Slobodník, Dušan: A mai szovjet költészet útkeresése
Dušan Slobodník A modern költészet minden meghatározása, minden kísérlet, amely a kezdő- vagy a fordulópont meghatározására irányul, elkerülhetetlen a kritikus szubjektív nézeteinek tükröződése nélkül. A költészet (vagy próza) új korszakának kezdete nem határozható meg valamilyen műszaki találmány megszületésének pontosságával. Az irodalmi műfajok fejlődésének új tényezői mindig hosszabb ideig halmozódnak, hogy aztán — többnyire egy bizonyos nem mindennapi művészegyéniség felbukkanásával, alkotó tevékenységével — új minőséggé érjenek. A gondolatot, hogy a mai szovjet költészet is ilyen fordulóponthoz közeledik, a költészetről folyó vitában a Voproszi lityeraturi 1968. évi 10. számában Sz. Narovcsatov, a tehetséges szovjet költő fejezte ki. Ezt írta: . A nagy költői megnyilatkozás időpontja a jelek szerint nincs nagyon messze. A fejlődés — az a fejlődés, de a mai költészetet telitett oldatnak látom. Csak egy szemcse kell bele, és beáll a kristályosodás. Ehhez új tehetség szükséges, aki a dolgot megvalósítaná. Vagy, ami még valószínűbb, akiben ez a kristályosodás megvalósulna. Fél évszázad alatt új társadalmunk óriási szellemi gazdagságot halmozott fel, amely arra vár, hogy a költészetben is általános érvényt nyerjen. Egyébként az eltelt években a költészeten belül is jelentős értékek összpontosultak." Természetesen a szovjet költészet nemcsak várja ennek a kulcs-személyiségnek az érkezését, akinek jelentősége föl kellene hogy érjen olyan költőkével, mint Majakovszkij, Jeszenyin, Tyihonov, Szmeljakov Zabolockij, Szvetlov vagy Tvardovszkij, hanem közben a maga mindennapi életét is éli. Ennek a párhuzamosan futó, szürke, de szorgos költői munkásságnak jelentőségét Vaszilij Fjodorov emelte ki a szovjet-orosz írók 1970 márciusában megtartott III. kongresszusán, a költészet helyzetéről szóló összefoglalójában. A szovjetorosz költészet fejlődésének belső dinamikáját nem a nemzedékek vagy az egymással ellentétben álló költői irányzatok harca határozza meg. Mindamellett nem kétséges, hogy nemzedéki (nem antagonisztikus) különbségek nyilvánulnak meg a mai költészetben. Az élethez és a költészethez való közeledésnek ezek a különböző, de végső kicsengésükben összegezhető formái elsősorban az eltérő élettapasztalatokból adódnak. Az idősebb nemzedékhez tartozó, hetvenes éveiket taposó elismert költők mellett (N. Tyihonov, A. Tvardovszkij, Sz. Scsipacsov, M. Iszakovszkij, J. Szmeljakov) a szovjet költészetben utat tört és felsorakozott az ún. háborús költők mezőnye (ezeket nevezik „középnemzedéknek“) — Sz. Narovcsatov, M. Lukanyin, M. Dugyin, A. Mezsirov, B. Szluckij. Mint a „háborús költők“ elnevezés is jelzi, olyan csoportról van szó, amelynek élet- és költészetfilozófiáját elsősorban a háborús évek alakították ki. Költészetük a szerelem és a gyűlölet erős érzéseinek, a megalkuvás nélküli elvek kifejezője és kohója. Ezek a költők átélték a front hétköznapjait és hősiességét, tudatosították a bármely pillanatban elveszthető emberi élet értékét. Mai költészetükre jellemző a jelenkor bonyolult problémáinak hatása. A háborús időkben tanúsított elköl- csi magatartásuk kristályos tisztasága megnyilvánul náluk a jelen értékelésénél is. A magasztos erkölcsi eszmények költészete ez. a mai szovjet költészet útkeresése
