Irodalmi Szemle, 1972

1972/6 - Dénes Imre: Az 1898-as nemzedéik a spanyol irodalomban

az 1898-as nemzedék a spanyol irodalomban

1898 volt a spanyol—(amerikai háború kitörésének éve. Spanyolország elvesztette a háborúban Kubát, utolsó amerikai gyarmatát is. Ez a veszteség Spanyolország szá- számára az aranyszázadot (siglo de oro) követő kudarcsorozat legnagyobbja volt. A hajdani dicsőségnek már csak az emléke maradt meg; az ország a 19. század végére mélyebbre süllyedt gazdaságilag, mint valaha ás a történelem folyamán.

Hasonló hanyatlás mutatkozott az irodalomban is, nem volt egyetlen egyéniség sem, aki magával ragadhatta volna korának irodalmárait. Elcsépelt, üres szóképek halmozása jellemezte ezt az irodalmi korszakot, a múltba való menekvés, a gondolatnélkü- liság. —;—

De 1898 a változás éve is volt. Az irodalomban számos új irányzat jelent meg, többnyire merőben ellentétes elképzelésekkel. Több fiatal író az ikonoklazmus híve lett.

— (Jelszavuk: Elsöpörni mindent, ami régi.] Szerencsére nem hagyták figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy -a régi értéktáblák helyére újakat kell állítani. Megújították a stílust, s ez az összetett fogalmazásmód kerülésében mutatkozott meg elsősorban. Kerülték a spanyolos ékesszólás kedvelt szóvirágait, a mondatok tömörebbek és egyszerűbbek lettek.

Egy másik csoport azt a nézetet vallotta, hogy elég figyelmet fordítani a tartalomra, s akkor a megfelelő forrna magától is megteremtődik (Pío Baroja is osztotta ezek nézetét).

Mások viszont nagy gondot fordítottak a stílusra — az itt bemutatott Azorín ennek *az irányzatnak a legnevesebb képviselői közé tartozott —, hívei voltak ugyan az egyszerűségnek, náluk azonban ez egy pontosan és célszerűen kidolgozott írói stílus- sajátosság volt.

Valle-Inclán írásai zenemű pontosságúak voltak, a spanyol nyelv rejtett szépségei jutottak kifejezésre bennük.

Az 1898-as generáció nézetei liberálisak és haladók, gondosan ügyeltek azonban arra, hogy ne szakadjanak el a spanyol hagyományoktól. Elődeiket éppúgy tisztelték, mint a régi várromokat. Spanyol tájleírásaik mindig műveik legélvezetesebb részeihez tartoznak, kiérződik belőlük a szülőföld szeretete.

A generáció legnevezetesebb regényírói Pío Baroja, Valle-Inclán, Blasco Ibáííez és Pérez de Ayala —• habár Ibáňez valamivel előbb, Ayala pedig valamivel később kezdett irni, mint a többiek.

A kor legkiemelkedőbb egyéniségei közé tartozott a két esszéista — Don Miguel de Unamuno, a filozófus és Azorín, a kritikus és író.

A drámai műfaj legkiválóbb müveilője Don Jacinto Benavente volt, aki főleg társadalmi szatírákat írt.

1898-ban jelent meg a nikaraguai költő, Rubén Darío Prosas Profanas című kötete, amely fordulópontot jelentett a spanyol költészetben — nem annyira a tartalma, mint inkább formaújításai miatt. Darío mágikus ügyességgel bánt a hangokkal, hangszínnel

— szinte új nyelvet kovácsolt a spanyolból.

Az 1898-as generáció legtehetségesebb spanyol lírikusa Juan Ramón Jiménez volt, költészete kristálytiszta és finomívű. A kor költészetének másik kiemelkedő egyénisége, Antonio Machado a szomorú, eléglkus hangulatok leírásának mestere.

Az 1898^as írói generáció legfőbb érdeme az, hogy fölismerték az aranyszázad (XVII. sz.) után bekövetkező irodalmi hanyatlás okait, s megmutatták az utat, amely ebből a hullámvölgyből kivezet.