Irodalmi Szemle, 1972

1972/6 - Azorín, Jósé Martínez Ruiz: Az első csoda

Azorín Jósé Martinez Ruiz

az első csoda

(Történik az úr első esztendejében)

A délután lassan átadja helyét az estének — a keskeny pinceablak megszűri a nap utolsó sugarait. Csend van mindenütt. Az aggastyán párnás kezével át- meg átcsoportosítja az asztalon ragyogó aranypénzek halmazát. Hosszú, őszbe csavarodó szakálla van, szeme mélyen ülő. A napsugarak egyre halványodnak, a tetőnyíláson már csak egy gyenge, megtört fénynyaláb hatol keresztül. A pénz visszakerül a masszív ládába, az aggastyán bezárja a pinceajtót — a kulcsot kétszer is ráfordítja —, lakatot tesz rá, sőt egy vaspántot is, s csak aztán indul lassacskán fölfelé a szűkre szabott lépcsőfel- járaton. Most ér be a házba.

A ház a faluvégen épült. Nagy kiterjedésű gyümölcsöskert veszi körül, a melléképületet a cselédek lakják. Az aggastyán bejárja a házat, jobb kezének mutatóujjával újra meg újra megdörzsöli kampós orrát. Az egyik folyosón nyitott ajtóra bukkan. Düh keríti a hatalmába: Nem azt parancsolta-e, hogy az ajtó mindig zárva legyen? Egy pillanatra megálil, dühösen felkiált. Megjelenik egy szolga. A vénember ráripakodik, szorosan mellélép, úgy ordít a fiú fülébe. Az meg, szegény, reszket félelmében, és bocsánatért esedezik. A hosszú szakállú agg folytatja körútját. Nemsokára ismét megtorpan: kenyérdarabot pillant meg az egyik bútordarabon. Elképesztő! Nem hisz a saját szemének. Tönkreteszik őt, ha ez így megy tovább, szétzüllesztik a gazdaságot. Kenyeret vettek ki az éléskamrából, ehhez nem fér kétség, és elszórták egy darabját. Elönti az epe, ordítozásától majd összedől a ház. Összefut a ház népe: a felesége, a fiai, a cselédek — mindenki, mindenki. Bosszankodva, félve, reszketve és szomorúan veszik körül. A vénember nem fogy ki a szidalmakból, sértésekből, rágalmakból és káromkodásból.

Elérkezett a vacsora ideje. Az öregúr már kifaggatta a távolabbi földeken dolgozó napszámosokat, akiknek kötelességük pontos és részletes beszámolót tartani napi munkájukról. Nem tudna lefeküdni anélkül, hogy ne tudná pontosan, hol ment kárba valami és hogy mit csináltak — percnyi pontossággal elbeszélve — a cselédei. A napszámosok és cselédek beszámolóját gyakran megszakítják az aggastyán szidalmai. Retteg tőle mindenki.

A pásztor kicsit megkésett ma este. A faluhoz közel eső legelőről tér vissza minden este, közvetlenül az előtt, hogy a vénember asztalhoz ülne. Egy kecskenyájat és egy tehéncsordát legeltet. Amint leszáll az este, karámba zárja az állatokat, és megjelenik az aggastyán előtt, hogy beszámoljon a nap eseményeiről. A vénember egy kicsit nyugtalan ugyan, de már asztalhoz ült. Idegesíti a pásztor késése, nem tudja, mivel magyarázza. A cselédek késése mindig is kihozza a sodrából, bárha csak egy percről van is szó. Az egyik szolgálóra átragad az izgalom: zavarában kapkod, leejt egy tányért. Az aggastyán felesége és fiai megrémülnek: Itt a világ vége — eltört egy tányér! A vénember dühkitörései, ordítozása alapjaiban megreszkettetik a házat. Az ajtóban felbukkan a pásztor. Kivégzésére megy az ember ilyen arckifejezéssel — látja, hogy rossz órában érkezett.