Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Zs. Nagy Lajos: Két vers
Zs. Nagy Lajos és majd eltűnők i. Fejfájós álmaim világgá másztak, egyedül maradtam varjak s jegenyék közt. Jó, hogy a varjak vígasztalnak, kajla csőrükből keringve hullnak fekete szentenciák. „Kár, kár“, mondogatják gyászba borítván jegenyéim. Pereg a vakolat homlokom faláról. Most kellenének a tintakék egek, Taormina zúgó kagylói meg a tenger! De csak ezek a varjak s jegenyék, szitáló esőben úszó asztalok, fáradt tisztviselők a kopár ágakon. a kovács fia énekeljen? Tudom én már, hogy mit akartam, csak énekelni a szabadban, dalolni, mint az égő erdő, míg minden fája sírva eldől. Később hiába gyújtogattak, fáimra dérangyalok fagytak, s zuzmarás bokrok közt, a szélben, a farkasüvöltés nem érdem. Élek én hát, mintha mesékben, mögöttem köd, előttem még nem. A dalt szívesen másnak hagynám, s a szamarakat patkolgatnám. II. Most meg hajnal van, elmebajos kakasok kiabálnak, Radepurt rágok szívós türelemmel. Előbb-utóbb úgyis felrobbanok, mint a dinamit, csak azt tudnám, mi lesz akkor varjaimmal, neuraszténiás kakasommal s a nyárfaligettel. A nyárfaligettel, ami nincs is, csak kitaláltam, álmaim helyett, melyek szétmásztak, mint pöttyes bogarak, s most fekszem e hajnali ágyon, eszelős kiabálások közepette, összegömbölyödve, mint egy tányárakna. III. Tudom már, hogy valamelyik jövőhéten lóra kapok s kivágtatok a zuzmarás mezőkre. Lovam sörényét majd a szél cibálja, s én cserepes szájjal kurjongatok a széles nagyvilágba. Barátaim amúgy is elsüllyedtek, csapatom nem lesz, egyedül rontok rá a vándorokra. Senkit meg nem ölök: kifosztom őket. Tarisznyám megrakom színültig szeretettel, s eltűnök a kék sziklák között.
