Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Ruttkay György: Egy aktivista festő vallomásai (Befejező rész)

kellett tehát harcolnom, mégpedig olyan nemes eszközökkel, amelyek semmilyen vonatkozásban sem csorbítják művészpályám kiteljesedését. Nem várt véletlen következtében csakhamar mégis támogatást kaptam hazulról, illetve atyám egyik táblabíró kollégájától, aki a budapesti bölcsészkar művészettörténeti tanszékét vezető Hekler Antal professzorral és Petrovics Elekkel, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójával rokoni kapcsolatban volt.

Mivel ez a támogatás egyáltalán nem volt protekciónak tekinthető, és mindössze abból állott, hogy ez a kassai kolléga egy-egy levélben arra kérte nevezetteket, hogy fogadjanak, és hallgassák meg kérésemet, köszönettel vettem ezt a segítséget, s amikor hazulról arról értesítettek, hogy a levelet elküldték, beütemeztem látogatásaimat.

Először Hekler professzort kerestem föl a tanszékén. Az egyetem Múzeum körúti épületében működő művészettörténeti tanszék egyik szerény berendezésű szobájában fogadott a müncheni egyetemen művészettötréneti doktorátust szerzett professzor. Fiatalos, gondozott megjelenése kedvező benyomást tett rám, és emlékezetembe idézte néhány — legtöbbször az ókori klasszikus művészetről és a reneszánsz kiemelkedőbb alakjairól írt — könyvét, tanulmányát.

Amikor atyám kassai barátjának levelére hivatkoztam és bemutatkoztam, szívélyesen fogadott, és hellyel, cigarettával kínált. Mielőtt és mialatt beszéltem, kék szeme élénken figyelt. Néha rövid, de határozott kérdéseket intézett hozzám, majd minden átmenet nélkül megkérdezte:

— ön küldött egy művgszetelméleti tárgyú tanulmányt a Napkeletnek?

Kissé zavarba jöttem, mert a tettes valóban én voltam. Igenlő feleletemre — bár hangja továbbra is szívélyes maradt — mégis úgy éreztem, hogy a beküldött cikk forradalmi hangvétele sem a Napkelet maradi felfogású szerkesztőinek, sem neki mint művészeti rovatvezetőnek nem tetszett.

De azért mégsem tért napirendre felettem, hanem — érdeklődésemnek megfelelően

— részletesen ismertette velem a művészettörténeti tanszékre történő esetleges beiratkozásom lehetőségeit. Ismételten hangsúlyozva abbeli örömét, hogy ilyen értelmű elhatározásommal — neki tetszőn — növekednék férfi tanítványainak száma. Jelenleg ugyanis — mondotta — hallgatóinak túlnyomó többsége nő. Azt is megjegyezte, hogy

— szerinte — a művészettörténeti pályára a férfiak alkalmasabbak, mert a tudományos kutatásnál jobban tudnak koncentrálni, és logikusabban elemeznek.

Beszéd közben többször mereven maga elé nézett. Aztán rövid csend következett, majd felkapta tekintetét, végigmért, és így szólt:

— Ahogyan mai beszélgetésünk alapján megismertem, azt ajánlom, hogy maradjon inkább mégis művész, mert akármennyire előnyösebbnek látszik a biztosabb megélhetést nyújtó művészettörténeti pálya, a művészi mégis több, szebb hivatás annál.

Utolsó szavainál hangja mintha megremegett volna. Talán a lelkesedéstől, ami áthatotta? Pár másodpercig azt éreztem, hogy egy melegszívű, művészetet szerető emberrel ülök szemben. Nem a tudóssal, hanem az ennél többet jelentő: lelkesedni tudó emberrel.

Hirtelen döntöttem. Felálltam, megköszöntem kedves tanácsait, melegen kezet szorítottunk, és távoztam ...

Néhány nap múlva a másik látogatást valósítottam meg. Akkor Petrovics Elekhez, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójához mentem ki. Már előre tájékozódtam fogadási idejéről, mert nem szerettem volna eredménytelenül járni, tekintettel arra, hogy hozzá néhány kisebb méretű festményemet és rajzomat is kivittem.

A főigazgatói irodák — abban az időben — a Szépművészeti Múzeum épületének hátsó oldalán voltak elhelyezve. Valamennyi megismert helyiségét bizonyos kopott elegancia jellemezte.

Miután titkárnője bejelentett Öméltóságának, beléptem szobájába. Petrovics hatalmas íróasztala mellől nehézkesen emelkedett fel, pár lépést tett felém, és bemutatkozásom után — szájszélig nyírt bajusza alatt — fáradtan elmosolyodott. Hellyel kínált. Leültem, és óvatosan körülnéztem. A keleti szőnyegekkel gazdagon borított szoba bútorai régiek, de stílusosak voltak. Ami az összbenyomást illeti, sem ünnepélyes, sem meghitt nem volt ez a hivatali helyiség.

Röviden elmondtam jövetelem célját, hivatkozva a kassai levélre is, amelyre bólin