Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Ruttkay György: Egy aktivista festő vallomásai (Befejező rész)

Amint azt a bevezető is kifejti, ezen az első nyugati bemutatkozáson valamennyi szovjet művész legalább egy alkotással szerepelt. Bármennyire csalogat a gondolat, hogy a kiállításon szerzett benyomásaimról részletesen beszámoljak, a feladat súlya mégis visszatart egy ilyen kísérlettől, mert csakis kudarccal végződő kísérletről lehetne szó, amellyel éppen azt mulasztanám el, hogy legalább az összhatást érzékeltessem vallomásaim olvasóival, azt a monumentális összképet, amit a kiállítás egésze minden szemlélőre gyakorolt, tekintet nélkül arra, hogy melyik stílus állt ízléséhez közelebb. Ami ugyanis a tárlat jellemzője volt, azt úgy fejezhetném ki: azonos eszme közlése a legváltozatosabb kifejezőeszközökkel.

Ami azután engem — közvetlen élmény alakjában — a kiállításon megkapott, az a színpadi makettek és jelmeztervek gazdag változata volt. Ezekben ugyanis igazoltnak láttam a két év előtt Kassán, a modern színpadról tartott előadásomban részletesen kifejtett elveket, amelyekkel mindazt, amit a képzőművészet forradalmárai igyekeznek az építészet, szobrászat és festészet területén érvényesíteni, a szovjet művészek a színpadon is megvalósítani szándékoznak.

Altmannak a moszkvai zsidó színház részére készített, eredeti elgondolású makettjei, Tatlinnak — a „tatlinizmus“ megteremtőjének — erdőt érzékeltető színpadterve: ezek azok az érdekességek, amelyek nagyon megragadtak engem a kiállításnak ebben a részében.

Tatlin nevével különben ezen a kiállításon találkoztam először. Részben a látottak, részben a kiállítási katalógusban olvasottak és a később hallottak alapján úgy látom, hogy ennek a művésznek hitvallása: a valóság összeszedett, különféle anyagú tárgyaiból állítani össze térkompozlciókat.

Végül az orosz-szovjet kiállítás érdekességeként kell még megemlítenem, hogy amikor másodszor és még többször tekintettem meg a kiállítást, a képek és szobrok közül egyre több kelt el. Mégpedig leginkább azok, amelyeket a kiállítás katalógusában reprodukáltak. Ügy látszik, a vevők nem a saját ízlésükre, hanem a rendezőség kritikai értékelésére támaszkodtak.

Budapest, 1923 tél-tavasz

Vallomásaim most következő szakasza nincs naplójegyzetekkel helyhez és időhöz kötve. Tekintettel azonban arra, hogy művészpályámon mérföldjelző, és egy-egy alkotásban is kifejezésre jutott, hitelessége letagadhatatlan. Szerepe az életemben döntő jelentőségű.

Bármennyire belsőmben zajlott is le ez az életszakaszom, indítékait mindig kívülről kaptam, s így a sötétben szentjánosbogárként világító pontnak tekinthető. Térben és időben élt valóságok, amelyeket eseményekhez, jelenségekhez kötni helyes, sőt kívánatos.

Minden egyébtől eltekintve, nyomasztóan hatott rám a „börzéző Budapest“, amely fékevesztett költekezést kényszerített ki mindenkiből, aki akkor élni akart, és bármilyen céllal bekapcsolódni a mindennapi életbe. Éreztem, hogy nagyszerű feladat lenne — absztrakt művészeti kifejezőeszközökkel — műalkotásba formálni mindazt, amit akkor átéltem; kifejezőeszközeim és készségeim hiányossága azonban visszatartott attól, hogy nekifogjak az ilyen problémák megoldásának. Hiszen az idősebb „beérkezett“ nemzedék sem foglalkozott semmilyen művészetforradalmi problémával, megelégedett azzal, hogy műveit megfelelő árért értékesítve megélhetett. Aki magasabb életszínvonalra tört, az a börzén kereste meg az ehhez szükséges anyagi eszközöket.

Németországi utamról Budapestre visszaérkezve, pár hónapi haladékot kaptam szüleimtől, s ez idő alatt művészkénti érvényesülésemet kellett volna megalapoznom. Amióta ugyanis — atyám kifejezett kívánságának megfelelően — 1922 júniusában a budapesti egyetem jogi karán államtudori oklevelet szereztem, szüleim állásba lépésemet nem nagyon szorgalmazták, mert belátták, hogy bontakozó művészegyéniségem erőszakos elnyomása belső törést idézhetne elő bennem. Több sikeres kiállításom ugyanis -arról győzte meg őket, hogy tehetségem hangoztatása nem bohémeskedő beképzeltség, hanem jövőt ígérő hivatás megnyilatkozása.

Művészkénti érvényesülésemhez persze nem tudtak közvetlen segítséget adni, nemcsak azért, mert az országhatár ezt lehetetlenné tette, hanem azért sem, mert a koruk- beli művészekkel és műtörténészekkel semmilyen kapcsolatuk nem volt. Egyedül