Irodalmi Szemle, 1972

1972/6 - Zs. Nagy Lajos: Hideg szél fúj, édesanyám (elbeszélés)

Zs. Nagy Lajos

hideg szél fúj, édesanyám

Karácsonyikor, pontosabban István-napkor ismerte meg őt.

A mozi folyosóján állt egy pohár borral a kezében, amikor a lány belépett. Kendőjét, sötétkék kabátját vastagon borította a hó, de még hosszú szempilláin is kövér, kissé már megolvadt hópihék tündököltek. Olyan váratlan jelenség volt, hogy Samu a két- deci savanyú bont ijedten, egyszerre öntötte le a torkán, és már tette is vissza a pultra a poharat, intve a csapiárosnak, hogy csak öntsék újra tele. Közben a szemét nem vette le a lányról.

Először látta őt. Nagy, kék szeme szinte világított, s míg kendőjéről, (kabátjáról verte le a havat, csfliragelő hangon nevetett.

És egyedül érkezett, ami kész csoda egy ilyen falusi mulatságon.

Nehéz volt hozzájutni, mert ailig hogy belépett a terembe, azonnal táncra kérték, de amikor úgy a harmadik szám után végül Samu lekérhette a nagyorrú középcsatártól, a lány úgy mosolygott rá, mint valami régi ismerősére.

Magának a ’ miniszterelnöknek vagy az atyaúristennek se engedte volna át ezután. Az igaz, hogy nem is nagyon kérték tőle, ismerték őt, tudták, hogy ideges, kötekedő, különösen ha iszik. Alig volt mulatság a faluban, hogy valakit ne vert volna szájon, ha ott volt.. .

Nem beszélgettek. Sanyi -eleinte próbálkozott ezzel-azzal, de a lány csak a vállát vonogatta kedvesen, táncdalokat dúdolgatott, mosolygott, és remekül táncolt. Kék volt a szeme, kék volt a ruhája, kék selyem vagy taft. Samu ehhez nem nagyon értett, annál inkább ahhoz, mii lehet a ruha alatt.

Például megállapította, hogy a lánynak nincs melltartója.

Legalább három órát táncoltak egyfolytában. Kétszer kimentek a folyosóra, a lány két rumot, ő két pohár bort ivott. Kéz a kézben mentek végig a folyosón.

Még a lány nevét sem tudta, de nagy kerek szemétől kék lett a bálterem, s amikor éjfél után hazaindultak, kék volt a tél, s a bolondul keringő hópelyhek is kékek voltak.

Az utcai lámpák alatt csókolóztak, minden lámpa alatt a falu széléig, mert Samu látni is akarta a lányt, aki csak .akkor hunyta le a szemét, ha egy-egy hatalmas hópehely ráhullott.

Az utolsó lámpa után a lány azt mondta: el kell búcsúzniuk! Egyedül jött, egyedül akar hazamenni. Persze, persze — gondolta Samu — szeretnéd, ha holnap, azt hinném, álmodtam ezt az egész nagy kékséget, és szó nélkül ment a lány mellett. Az nem tiltakozott tovább.

Mentek a bokáig érő hóban, ami egyre -nőtt, teljesen ellepte az országutat. Kézenfogva mentek, de már nem csókolóztak, talán azért, mert már nem voltak lámpák.

Samu már eleget csókolózott életében, tudta, hogy az egész semmit sem ér, ha nem láthatja a lány szemét. Legalábbis az ő számára így sokkal kisebb élményt jelent.

Négy kilométert mentek az istentelen nagy havazásban, aztán letértek az országútiról, s vagy ötszáz métert caplattak — most már térdig érő hóban — a tanyára, ahol Samu tízéves korában járt utoljára.

— Te itt laksz? — kérdezte.

— Itt — mondta a lány.

— Bemehetek?

— Hát nem azért jöttél?

— De épphogy azért...