Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Zs. Nagy Lajos: Hideg szél fúj, édesanyám (elbeszélés)
— Eddig se nagyon kérdezted, mit akarok. Régimódi, hosszú cselédház. Samu is ilyesfélében lakott gyerekkorában, csak egy másik tanyán. — Most ez mind a tietek? — kérdezte, mert tudta, hogy régen itt hat vagy hét család lakott. — Mind bizony! — válaszolta a lány. — És mindben laktok? — Lakom — mondta kurtán, és megfordította a kulcsot a zárban. Hideg volt odabent, mint egy jégveremben. A lány fázósan matatott a sötétben. Samu hallotta, hogy a fogai is vacognak. Végül gyufa lobbant, s a lány apró petróleumlámpát gyújtott. Bán Samu egy kis szobában találta magát. Egy ágy, öreg asztal, kredenc, rozsdás vastűzhely, a falon hulló vakolat, a tűzhely alatt gyújtós és néhány hasított fa. Samu csak állít, mint egy sóbálvány, s nem akart hinni a szemének. — Te itt laksz? — ismételte döbbenten a kérdést. — Itt. — A válasz most is ugyanolyan volt, mint az imént. — Befűtünk? — kérdezte a lány. — Hát... — Samu hirtelen nem tudta, örüljön-e a kérdésnek, ami azt is jelenthette, hogy itt marad, vagy végképp ne örüljön, és elmeneküljön, de minél előbb, még mielőtt teljesen felébred. — Háit nem ártana! — Akkor meg mért nem mozog a nagyságos űr? Samu befütött. Tíz perc múlva már jó meleg volt az aprócska szobában. A lány, akinek a nevét még ekkor sem tudta, kenyeret, füstölt szalonnát, egy üveg vörös bort tett az asztalra. — Együnk, hiszen már éhes lehetsz. Samu csak ekkor vette le fejéről vizes szőrmekucsmáját, és földhöz vágta. — Dehát legalább .a nevedet mondd már meg, te! A lány ráemelte nagy kék szemét. — Te talán már bemutatkoztál? Hiszen én sem tudom, hogy hívnak...! A hangja olyan szelíd, kicsit italán sírós is volt, hogy Samu szégyenkezve emelte föl a kucsmáját, és asztalhoz ült. — Akkor hát jó étvágyat! Különben Bán Samu vagyok Szomornokról. — Papp Istvánná vagyok. Jő étvágyat! Samunak torkán akadt a szalonna. — Hát te asszony vagy? — Miért, az talán bűn? — A férjed? — Nagyon fontos? — Nekem igen. — Nos jő, majd azt is megtudod. Most azonban együnk! Ettek szótlanul, Samu egyenesen kedvetlenül. Utána az asszony („Asszony, asszony — mondogatta magában Samu —, nem lány“) bort töltött. — Egészségedre, Samu! — Egészségedre ... — ... Rózsi — mondta mosolyogva az asszony. — Végre. — Végre! Végre hát tudod, hogy hívnak, és ez bizony nagyon fontos lehet. Samu hallgatott, szürcsölte a bort. — Ismerek férfiakat — folytatta az asszony —, akik rendszeres, pontos jegyzéket vezetnek. Néhányba már az én nevem is belékerült. — Én azt hittem, hogy még lány vagy — dörmögte a férfi. — Tudom. Én akartam, hogy azt hidd. — Miire volt ez jó? Hol az urad? — Az uram? Nincs uram. Illetve volt, ott fent — s mutatójával a mennyezet felé bökött. — Tehát özvegyasszony vagy? — Samu kissé megkönnyebbülten sóhajtott. — Tiszta eset volna, igaz? Özvegyasszony, elvált asszony, mindenki prédája. Csakhogy tévedsz, kedves kis egyetemista, látod, én ezt is tudom rólad, és a neved is régen ismerem, egyszóval tévedsz, én férjnél vagyok, uram nincs, de van egy férjem,
