Irodalmi Szemle, 1972

1972/6 - Ordódy Katalin: Éjszaka veled

csodaszer, legalábbis a számomra nem az, bár erről ilyen értelemben illik beszélni. Számomra a munka egyetlen értelme, hogy átmenetileg kielégít.

Mulatságos ez a könyv, irtó kár, hogy nem adhatom oda neked: olvasd el! Élvezném enyhe, megbocsátó megbotránkozásodat. Igen, te a megbotránkozáshoz és a legcsodálatosabb megértéshez egyaránt értettél. Egyszer azt mondtam neked: én vagyok a felszín, te vagy a mély. Rám mordultál, nyúljak csipesszel a bélyegeidhez, mert puszta kézzel megsértem, és akkor eldobhatod őket. Rám mordultál, mert nem szeretted, ha hízelkednek neked. Pedig nem szántam dicséretnek, elismerésnek, egyszerűen csak így éreztem és kimondtam. Különben kettőnk közül mindig én értettem jobban ahhoz, mit kell kimondani és mit nem. Hogy mit kell tenni és mit nem, ahhoz te. Igaz, sose bántam meg — s ez legalább megnyugtató volt számodra — az ostobaságaimat.

' Egy fejezet, két fejezet, a félóra régen elmúlt, s még mindig nem vagyak álmos. Rásandítok az altatóra, amit már régen nem szedek. Nincs többé rá föltétlenül szükségem. Inkább kikapcsolom a villanyt, a sötétben majd csak lecsukódik a szemem. Kinyújtom a karomat, ujjamat ráhelyezem a kapcsoló gombjára, és egy másik kart látok, egy másik ujj nyomát érzem a kapcsolón. Az a kar azért nyúlt oda, hogy fényt gyújtson. „Látni akarlak“ — mondta, és én szégyelltem magam, arcomat a szakállába fúrtam. Boldog voltam, és szégyelltem magam, és örültem, hogy a kis fényképedet már előzőleg kiwittem a szobából. Boldog voltam, mert nagyon boldog akartam lenni. És ettől már sem a lámpafény, sem a szégyenkezés nem foszthatott meg. De mégsem, mégsem a boldogság volt igazán fontos, hanem az, hogy ugyanakkor fájt is valami. Látod, végre találkoztam valakivel, aki fájni is tud. És ez nagyon jó, mert ez a fájdalom — bocsáss meg —, azt a másikat tompítja, amit te okoztál azzal, hogy nem vagy többé. Ez az új fájdalom más, mint amit miattad hordok. Ez gyújtogat, ösztönöz, nyugtalanít, mintha búvópatak áradna és keresne kiutat bennem. Már csaknem hajlok a föltevésre, hogy sokáig a reggeli tornára sem lesz szükségem. Mindig vonzott a könnyebbik megoldás.

Szeretem, hogy sosincs itt egészen sötét. A neon kívülről bevetődő fénye megnyugtatóan kirajzolja a tárgyak körvonalait. Megcsillan fényképed ezüst keretén. Mikor Izmirben az üzleteket Jártam, hogy ajándékokat válogassak, képtelenségnek éreztem, hogy neked már nem hozhatok semmit. Akkor akadt meg a szemem ezen a kis ezüst rámán. Sokat gondoltam ott rád, az ásatásoknál járva. Mennyire érdekelt volna mindaz téged is! Vonzódtál a régiségekhez, szívesen foglalkoztál a múlttal, genealógiai kutatásokat folytattál, sokat leveleztél ebben az ügyben. A ládányi iromány ott fekszik a szekrényben. (Azóta már Magyarországról és Ausztriából is érdeklődtek utána.) Emlékszem, akkor régen, Esztergomban mennyire belemélyedtél a feltárt romokba. Kezdtem magam fölöslegesnek érezni, sértődött voltam és szomorú. Én csókolózni szerettem volna a román boltívek homályában, s arra gondoltam, miféle vőlegény vagy s szeretsz-e valóban. Olyan illanónak éreztem az időt, a boldogságot, hogy szerettem volna valamit megörökíteni belőle, valami jelet, üzenetet hagyni magunk után, s ettől a milliókkal közös, primitív vágytól hajtva egy frissen öntött cementlapba belevéstem egy ágacskával a nevünket.

Látod, most én is ásatásokat végzek időnként a múltunkban, s felhozok egy-egy elfeledett régi emléket, talán azért, hogy gazdagabbá tegyem magam vele. De mi lesz, ha egyszer elfogynak az emlékek? Elfogyhatnak-e? A nappalok a jelenhez kötnek, csak ilyenkor, az elálvás -előtti percekben kalandozom el. S ilyenkor is — látod

— másféle emlékek tolakszanak elő. Ojabb emlékek, amelyeknek nincs kapcsolatuk veled. Közénk telepszenek az évek, események, emberek, és sodornak magukkal, ellenállásról nem lehet szó. Az a kép, amit mind a ketten úgy szerettünk, amin a hajlok előtt tarkán virít a sok mályva, lustán és boldogan nyújtózva a nyári napban, már nincs a régi helyén. Kicseréltem. Lekicsinylő megjegyzést tettek rá, rosszul esett, nem is értettem vele egyet, a képet mégis eldugottabb helyre tettem. Bánt, hogy igy megtagadom magamat, magunkat azért, mert valaki, aki már egy kis boldogságot és egy kis fájdalmat tud jelenteni, pár lekicsinylő szót ejtett a képünkről. Néha már azt mérlegeltem, hogy visszahelyezem. Még nem tudom, de talán mégis az új marad helyén.

Látod, így változik minden. Nemcsak körülöttem, bennem is. A reggeli torna is oka lenne ennek? Semmit se tartok nevetségesebbnek és hihetetlenebbnek, mint azt a nő-