Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Ordódy Katalin: Éjszaka veled
Ordódy Katalin éjfzaka veled A műsornak vége, elfordítom a gombot, a képernyő elsötétül. Tizenegyre jár, ideje lefeküdni, de tudja fene, nem érzem még a napot befejezettnek. Átmegyek a szomszéd szobába, meggyújtom az ágyam fölött a kisvillanyt. Az asztallkán nyitva hever az Utazások a nagynénémmel. Legalább egy fejezetet még elolvasok belőle. Mert olvasni is rendszeresen kell. Tornázni is. Reggel tíz perc torna, este, elalvás előtt harminc perc olvasás. Rendszeresen, rendszeresen — ezt az orvos hangsúlyozta. A rendszeresség kordában tartja az idegeket — mondta. A rendszeresség között és köztem — amióta eszemet tudom — óriási szakadék van, de azért a szigorú orvosi utasításra igyekszem rendszeresen kelni és feküdni, enni és dolgozni. De mindent, ami fölborult bennem, még nem sikerült egészen helyre raknom, véglegesen elrendeznem. A káoszt még a rendszeresen végzett reggeli torna sem tudta eddig eloszlatni. Azon a szőnyegen tornázom, amit te már nem ismersz. Van néhány olyan új dolog a lakásban, amit te már nem láttál. Nem tudom, mi is fáj jobban: a szőnyeg, amit már nem láttál, vagy a szőnyeg, amely lépteidnek már csak az emlékét viseli, a szőnyeg, ami még mindig van, mikor te már régen nem vagy. Nézek a tükörbe, az éjjeli krém fehér csomóit simítom szét az arcomon megszokott, rutinos mozdulatokkal. A külső szemzugtól befelé masszírozom az illatos anyagot, és közben rajtakapom magamat egy képmutató, hazug gondolaton: kinek, minek? Mintha a szépségápolásnak nélküled már nem volna értelme. Pedig azelőtt sem csak a te kedvedért akartam szépnek látszani, hanem mindig is az egész világ kedvéért. Az ismeretlenekért, akik mellett majd holnap elmegyek az utcán, és akik meg sem látnak, de azzal, hogy elmennek mellettem, mégis az életemhez tartoznak örökre és visszavonhatatlanul. Mindig a világ volt a fontos, az élet, az egész — eszmélésemtől kezdve vad, szerelmes ragaszkodással kötődtem hozzá. Amióta elmentél, ez a kötelék valahogy meglazult. Furcsán vagyok vele. Néha lazának érzem, néha pedig feszít, a húsomba vág. Néha ostoba dolgokat tartok életbevágóan fontosnak, néha az élet sem fontos. Pedig a reggeli tíz perc tornát lelkiismeretesen elvégzem. Néha az az érzésem, hogy a bőröm alatt nincs semmi, s félek az emberekre nézni, hogy a szememen át beleim látnak, és rájönnek, hogy egészen, egészen üres vagyok. Aztán van úgy, hogy feltöltődöm, s egy pöccintéssel félre tudnék lökni az utamból akármilyen hisztérikus dühvei rohanó mozdonyt. Az erőm és a gyön- geségem végletei közt vergődöm. Ugye, ezt hívják neuraszténiának? Azelőtt is volt már hasonlóképpen, de te mindig értettél hozzá, hogy a súlyokat ide-oda rakosgatva a mérleg nyelve helyrebillenjen. Ez a feladat a tiéd volt. Én csak a szép, látványos feladatokat szerettem és vállaltam. Mégis rá kellene jönnöm, mire lenne szükségem még a rendszeres reggeli tornán kívül. Talán majd sikerül. A legjobb megoldások néha váratlanul kínálkoznak. Egyszer valakinek beszéltem erről. Van úgy, hogy beszélnem kell. Figyelmesen meghallgatott, s aztán mint egy varázsszót, kenetesen kimondja: a munka. Bólintottam, mintha igazat adnék neki, de magamban lehülyéztem őt, s inkább gyorsan dicsérni kezdtem a kocsiját és vezetői képességeit. A munka? Nem, a munka egyáltalán nem
