Irodalmi Szemle, 1972

1972/6 - Veres János: Befejezetlen vers

szorgalommal fejtett kii. Ez persze csak lokális értékelés, mert Dallos István nevét ma már az egyetemes irodalomtörténet is számon tartja. A Híd antológia irodalomtörténeti jelentősége abban rejlik, hogy hidat vert a magyar és a szlovák irodalom között, hiszen a harmadik kötet kizárólag műfordításokat (közölt, és Szalatnai Rezső értékes társszer,kesztésében bemutatta a cseh és szlovák irodalom átfogó képét, helyet biztosítván — a fasizmus előestéjén is — a haladó szellemű és kommunista íróknak. Kár, hogy Dallos nagy munkája, a Nyitrabarsi palóc félsziget csak kéziratban maradt fönt.

A Híd munkatársai közül elsőnek Massányi Ödön távozott el örökre (közülünk, nemsokára követte az illusztrátor Szlamka Lajos is. Most Dallos Istvánnal szorítunk gondolatban kezet, mert ő is eltávozott körünkből.

Emlékét gazdag hagyatéka, értékes munkái és tisztelői őrzik.

Veres János

befejezetlen vers

Szétáradsz szabadon a földben, égen, leráztad ágyadat, a gyűlölt béklyót; haláloddal a jobb karom kitépted, pedig mindig a javamat kívántad.

Bár a Kőjankót többé sose látod, sem a sílécet, mégsem károsodtál: tovább élsz bennem, egyre fényesebben. De engem nincstelenné tesz hiányod.

Túl sokat lebzseltünk tágas szívedben, letörte kemény erődet a terhiink s a szellem irama, tusakvó láza.

S íme, még most is kihasznállak: pajtás, légy szálláscsinálóm a hűvös űrben, készíts nekem egy helyet magad mellett. Ha látnád most, hogy verset írok rólad, megdorgálnál, szelíden hátba vágnál, mondván, hogy menjek inkább kirándulni, bocsáss meg, oly jó veled társalogni, mintha harmatban gázolnék mezítláb; meghitt óráink körém sokasodnak.

Téged mér többé sosem érhet ütleg, nem háborgatnak torz farsangi maszkok, előmeutél, s engem itt feledtél, lét s nemiét határvidékén bolyongok, bajos utamon forrást nem találok. Halálomig az lesz a legszebb rangom, hogy testvéri szavad kiérdemeltem.

Ô, nem herdáltad szerveid hiába,

hordjuk bizalmad gyönyörű igáját, amíg tüdőnk és lábunk izma bírja; nyugodj el, erdők büszke némasága visszhangozza halálos tisztaságod. Melledre hullt a „Háború és béke“, tavasz üzen, s te nem érzed a pezsgést, a Kurinci-tó hiába vár hűen; királyi vagyont vittél el magaddal, orákulum voltál, tanulság, mérce, szeretett városunk utcája, tornya, egy próbáit nemzedék esszenciája, megtestesült szomjúhozó mohóság, ember-vágy gejzír-buzgása, s lidércst futamító tündöklő-fényű elme — félek, hogy vészes jelkép távozásod. Terveket szőttél, s messze szökött tőled az öröm síkos, villogó pisztrángja, de fájdalmaid tüzes vastrónján is mások jaját s a romokat figyelted. Unokáid csak neved olvassák majd fejfádról s azt, hogy „élt 48 évet“.

De én — én érzem kezed szorítását.. . Tudatom burkán riasztóan terjed

— mint gázkötésen a pirosló vérfolt — a mindent elfojtó, maró valóság.

Nem tudom befejezni ezt a verset, félbe-szakad, mint küszködésünk; folytassa mindkettőt a szívverésen-----