Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Duba Gyula: Szabó Gyulától búesuzunk
Duba Gyula Szabó Gyulától búcsúzunk Néha a halál alapvető felismerésekre döbbent rá, egy-egy emberélet hirtelen veszte a halált megelőző Jelenlét igazi értelmét fedi föl előttünk. Olyan ez, mint amikor a borús alkonyi égből váratlanul lesújtó villám hirtelen megvilágítja a tájat, láthatóvá teszi a tárgyakat és nyilvánvalóvá az összefüggéseket. A villám most a mi tájainkon csapott ile, s ennek nyomán született a gondolat: élt — ® talán még él —, jelen volt közöttünk néhány ember, a .művészet, az Írott szó elkötelezettje, akikkel ritkán, nagy néha találkoztunk, legtöbbször levélben érintkeztünk, miközben hétköznapi gondjaik- bajaik rejtve maradtak előttünk. A főváros tülekedésétől elvonulva éltek, fizikailag nem vettek részt az életünkben, de valahogy mégis mindig jelen voltak bennünk. Éreztük őket. Konkrétan esetleg nem is gondoltunk rájuk, nevük, arcuk talán eszünkbe se jutott, még műveik közvetlen hatásának körén is kívül állhattunk, szellemi jelenlétük ellen mégsem védekezhettünk. Nem is akartunk ellene védekezni, törvényként fogadtuk el szétgyűrűző hatásukat. Jelenlétükkel átitatódtunk, gondolkodásunk, érzéseink és erkölcsünk részeivé lettek. Fábry Zoltán mellett ilyen szellemi alaperőt jelentett nekünk Szabó Gyula géniusza is. Tudtuk, hogy van, s ez a tudat sokat, nagyon sokat jelentett nekünk. Nemzetiségi szellemi életünk erőforrásainak egyikét jelentette. Munkásságát és művészi eredményeit lapunkban többször is értékeltük, és büszkék voltunk rá. Nevének és jelentőségének a határokon túli gyarapodását büszkén figyeltük. Én most az életmű felmérésére nem vállaikozhatom, csupán a művészember, a szellemi jelenség körvonalait próbálom megrajzolni, hogy elbúcsúzhassak tőle. Csak közhelyet ismételek, ha azt mondom, hogy Szabó Gyula nagy művész volt. Mégis kimondom, hogy megmagyarázhassam, miért volt nagy művész, mert előre kell bocsátanom, hogy nemcsak életműve, hanem szellemi-erkölcsi magatartása is a nagyság jeleit viseli magán. Képein gyakran szereplő, sokszor központi motívumok a szemek és a kezek. Mintha csak őt magát képviselnék, a festőt, aki alkotó magányába visszavonulva néz, figyel [szem) és felismeréseinek, látomásainak formáit teremt (kéz). Látás és formaadás művészete a festészet, és Szabó Gyula képein a szemek figyelmesek, komolyak, mindent látók. Nem bújhatsz el előlük, szembe kell nézned velük. Nem haragos szemek, de nem is vidámak; figyelmeztetők. A kezek erősek, hajlékonyak és tökéletesek: dolgos műszerek. Teremtő munkáskezek. Ebben is az ő kezét juttatják eszünkbe; Szabó Gyula a művészet munkása volt. Sokat dolgozott, és szelleme nyomon bírta követni ezt a lázas igyekezetei. Mindenki, aki beszélt vele, láthatta, hogy szellemének izzása magas hőfokú és intenzív, szinte kiolthatatlan, s az önként
