Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Ruttkay György: Egy aktivista festő vallomásai (Befejező rész)

Az orosz lázas sietséggel fogott ismét a festéshez, és dolgozott, hogy továbbfejlessze művét.

Ezen a jellemző eseten kívül személyes élményem is volt a Mesterrel. Egy alkalommal, amikor fölém hajolva nézegette rajzomat, megkérdeztem, hogy hozhatok-e néhány akvarellt azok közül a kompozícióim közül, amelyeket lakásomon készítettem. Természetes, hogy beleegyezett. Öt darab nagyon színes, inkább absztrakt, mint figuratív akvarellemet vittem be legközelebb. A Mester ezeket is előbb szótlanul nézegette, majd felkapta a fejét, és szemembe tekintve megkérdezte:

— Sie sind Ungar?

Majd feleletet sem várva, így folytatta:

— Színeinek élénk, átélt tömörsége, formáinak határozott lendülete csupa magyar nemzeti jellegből eredő sajátosság. Népművészetüknek az idegeneket is megkapó eredetisége ez. Amit műveiben — persze, mint belülről áradó hatást — szintén ki lehet érezni.

Ennyit, de — bevallom — borzongatóan meggyőzőt mondott. Semmi kritikafélét a bemutatott akvarelljeimre vonatkozólag. Nekem, aki kora ifjúságom óta kerestem a népművészettel való kapcsolatokat, Metznernek ezek a szavai minden bírálatnál többet jelentettek. És ha a berlini művészképző iskolából ezen kívül semmit sem hoztam volna magammal, akkor is egy életre szóló értéket kaptam.

Berlin, 1922. október 31.

Berlini tartózkodásomnak számomra talán legértékesebb élményéről fogok most írni. Ennek különlegessége nemcsak abban van, hogy a Sturm főszerkesztőjének magángyűjteménye abban az időben az egyetlen volt, amely átfogó tájékoztatást nyújtott a modern művészetről, hanem mert a gyűjteményben szereplő műalkotások, a modern otthon lakályos hangulatába helyezve az élményt feledhetetlen műélvezetté fokozták. Ezáltal még a legelvontabb műalkotások is életteljessé válnak, részévé a lakásnak és tartozékává a benne lakók mindennapi életének. Ez a szuggeszciő a mű igazi és közvetlen hatása. A „megelevenedés“ folyamata, ami minden művészet varázsa.

A Sturm kiállítóhelyiségéből egy tapétaajtón át léptünk be a magánlakásba. Az igazat megvallva, egy pillanatra kételyem támadt, hogy csalódás fog érni. — De nem! Amit ennek a mély érzésű — mert annak kell lennie — alkotó embernek a lakásán láttam, ahhoz foghatót semmilyen múzeumban vagy közgyűjteményben nem lehet látni. Vagy talán helyesebb, ha így mondom: érezni! — Mert kétségtelen, hogy az érzés többlete avatja ezt a lakást feledhetetlen élménnyé, az a körülmény, hogy minden művész alkotásán nemcsak a kifejezőerőt, hanem a műgyűjtő ízlését is érzékelhetjük. Sőt talán bizonyos kritikát is, mert kétségtelen, hogy a megtekinthető hat szobába nemcsak ötletszerűen, hanem rendezőjük kritikájától kísérten és értékelve kerültek az egyes művek, mégpedig arra a helyre téve, ahol látogatásunkkor találtuk azokat.

Egy fiatal lány vezet minket végig a szobákon. Vagy húszán lehettünk, akik a több milliós Berlinből érdeklődéssel vártuk, hogy milyen hatást gyakorolnak az új művészek alkotásai a lakás szobáiban.

Nagy fekete zongora az első lakhelyiség uralkodó bútordarabja. Középen asztal, rajta Archipenkonak egyik kevésbé ismert szobortorzója márványból. A sarokban — állványon — néger plasztika, távolabb a falak mentén Wauer két, lendületesen megmintázott szobra.

Az egész lakás valamennyi fala — a könyvtárszoba kivételével, de beszámítva az előszobát és a belső csigalépcső falát is — festményekkel teleaggatott. Leginkább Marc, Chagall, Kokoschka — hogy csak az ismertebbeket említsem — a néhány feltűnően szép Kadinsky-alkotáson kívül. Az egyik keskeny oldalhelyiségben kizárólag régi német parasztfestők művei láthatók, amelyeknek fő érdekességük, hogy legtöbbjük üvegre van festve, olajjal. Ennek az eredeti kis gyűjteménynek másik érdekessége, hogy szinte folytatásképpen Nell Waldennek, vagyis a házigazda feleségének pár megkapóan finom hatású műve sorakozik a falon. Azelőtt Nell Waldenről sohasem hallottam, és ezután sem találkoztam a nevével kiállítások katalógusaiban, pedig művészetének nőies bája olyan szuggesztív hatású, hogy — úgy éreztem — foglalkoznom kellett művészetével, legalább néhány rövid mondatban.