Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Ruttkay György: Egy aktivista festő vallomásai (Befejező rész)

Ismét folyosón át vezet felfedező utunk. Innen lépünk be az egyszerű terítékekkel borított asztalú ebédlőbe, ahol Kadinskynak néhány nagyszerű olajfestménye ragadja meg figyelmemet. A földszinti helyiségekbe — mert a lakásnak eddig megtekintett része félemeleten van — csigalépcsőn jutunk. Itt van egy fogadóféle, amiből folytatólagosan a költő dolgozószobája nyílik. Ebben a mennyezetéig polcokkal borított falú helyiségben nemcsak különféle nyelvű könyvek és folyóiratok sorakoznak az állványokon, hanem mint főérdekesség az eredeti néper plasztikai gyűjtemény tarthat jogos igényt az érdeklődésre. Néhány kis méretű futurista festmény és a magyar származású Peri László képe egészítik ki a gyűjteményt.

Nem akarok elmaradni a csoporttól, mégis kissé lelassítom lépteimet, hogy félszemmel a hatalmas íróasztalon heverő folyóiratokra pillanthassak. Nemcsak a Sturm, hanem francia és olasz folyóiratok egyes számai és évfolyamkötetei teszik teljessé a könyvtár anyagát.

Hangsúlyoznom sem kell, hogy amikor vagy kétórás nézelődés után — valósággal felfrissülve — elhagytam Herwarth Walden lakását, olyan élményanyag birtokában léptem ki a csatakos, hűvös utcára, amelynek felbecsülhetetlen értékét a mai napig arra használom, hogy erőt merítsek belőle alkotókedvem fokozására, szín-, vonal- és formaképzeletem gazdagítására. Fáztam az utcán, és ezért olyan helyet kerestem, ahol emberek között lehetek ugyan, de éppen a tömeg értelmetlen nyüzsgése alkalmas arra, hogy visszavonuljak, és önmagamra figyelve gondolkozzam, olvassak és rajzolgassak.

A Sturmhoz közeli Leipziger Platzon volt a Vaterland kávéház, amely abban az időben Berlin egyik legnagyobb és leglátogatottabb zenés-kávéházának hírében állott. Galériájának egyik sarokasztalánál húzódtam meg, ahonnan rövid ideig figyeltem az embereket; majd kis rajzfüzetemet és könyveimet vettem elő, és dolgozni kezdtem. Megtaláltam azt, amit kerestem: zenés csendet, zsongó embersokaságot, meleget és félrehúzódásra alkalmas asztalt, ahol magammal lehettem, mert a többiek kívülem voltak. A zaj, a pára és a zene csak hangulatképző elemei voltak a bennem akkor végbemenő folyamatnak, amelyet ugyanakkor én rögzítettem papírra, de mindazok közreműködésével, akik a hangot, a zenét, a párát és az Egészet együtt jelentették.

Berlin, 1922. november 1.

Ma az Unter dér Lindenen levő Galerie van Diemen et Co. hatalmas kiállítótermeiben pár nappal előbb megnyílt Erste Russische Kunstaustellung — Berlin — 1922 című orosz-szovjet képzőművészeti kiállítást tekintettem meg. Mielőtt naplójegyzeteim alapján a látottakról szólnék, az azóta is féltve őrzött katalógus mintegy 31 oldalt kitevő német nyelvű előszavából idézek néhány szemelvényt magyarra fordítva:

„A blokád, ideje alatt az orosz művészek azon fáradoztak, hogy kiáltványok, mani- fesztumok stb. segítségével teremtsenek kapcsolatokat nyugati barátaikkal. De tulajdonképpen ez a kiállítás az első igazi lépés, amely a közeledést jelenti. Ezzel a kiállítással azt a célt szolgáljuk, hogy megmutassuk Nyugat-Európának azokat az eredményeket, amelyeket az orosz művészet a háború és az azt kővető forradalom alatt ért el. Az orosz művészet még nagyon fiatal. A széles néprétegek csak az októberi forradalom után közelíthették meg azt a művészetet, amelyet Oroszországban és mindenütt másutt Grand Art néven neveztek, csak az után tudták új élettel telíteni. A forradalom egyidejűleg új távlatokat nyitott az orosz alkotóerők számára, amikor lehetőségeket biztosított a művészeknek, hogy alkotásaikat közterekre és közutakra kivihessék, és így új eszmékkel gazdagította őket. A városok jellege a forradalom következtében megváltozott, — az új építészeti igények új szerkezeti formákat is követeltek, s ami a legfontosabb, hogy a művészék már nem alkottak egymástól elkülönítve, mindegyik a saját zugába rejtőzve, hanem széles néprétegekkel kapcsolatban, amely a részére felajánlottat, néha élénk lelkesedéssel, máskor éles bírálattal fogadta. Ez volt az orosz művészet tűzpróbája. Azok a művészek, akik ezt a tűzpróbát nem állották ki, a feledés homályába vesztek. Mások viszont a próba után megacélo- zottan, megerősödve léptek előre. Ezek többé nem elégedtek meg egy darab vászonnal, elvetették a „kőkoporsókat“, amiket házaknak neveztek, és abból a küzdelemből, amelynek célja: környezetteremtés az új ember részére, győztesen kerültek volna ki, ha a blokád és a háború meg nem gátolták volna ezeknek a céloknak a megvalósítását."