Irodalmi Szemle, 1972

1972/6 - Simkó Tibor: Janus (vers)

sarja egy eltűnt nyárnak a fámból drága koporsó zárja be majd koravén koracsüggedt új-akarásom tűzre vetik s ha leég mese éled a renyhe parázson s átcsap a múlt a jelenbe s eloszlik a lesz van a voltba s nem leszek én te leszel mi leszünk ki-ki másba beoltva mert maradandó mind amit itt most déli derűvel északi barbár föld fia fogcsikorogva kiművel és maradandó az minek érvényét alig érzem mindama gond amitől ha nem önként már sose vérzem más paradoxonok is lerakódnak a pergamenekre nincsen idő idegyűjteni őket e kormos üvegre mellyel játszik a fény meg az árny s amely úgy teszi lommá jó Guarinóm tanait mint tölgy a vihart fuvalommá

hogy vagyok én már nem tudom és aki sejteni véli éppilyen összezavart kusza képet ad ám ha reméli van magyarázat a dolgokban csak fejtse ki vájja könnyebb hinni a látszateredmény lencse hibája mint befogadni az életet úgy ahogyan nagyanyáink nyúltak a csillagokért mozsarukba röpülve imáink harcunk mandulafák falu felhő karsztüreg-arcunk akvamarín magot ejtve az erdő s mint mikor alszunk összefonódnak a tájak a sorsok a múlt a jövendő elfinomult az alatta-mögötte-határ s a teremtő asszonyi mágia törte tilolta serényen e masszát mert a kezek már vártak rá hogy az égre akasszák

édesanyánk hab-ezüst haja tejként úszik az égen ennyi tehát a halál a harangok hangözönében megkavarodnak a szívek a lány szia elnyeri jussát Ferrara tornyai szirtigalambom a földre tapossák s már jön a többi tavasz pösze lányok iromba galambok és unos-untalan ütnek zsongnak a déli harangok izzó láz-mozsarak töretünk ki-ki másba beoltva így vált át ez az élet a távoli még-sose-voltba s ott igen ott leheletté esnek szét a határok nemcsak a tájakat életeket korokat ki-bezárók bár azok is hanem emberi leiken örökkön üvöltő vad szelek árkai mikben inogva vonaglik a költő és az avítt szele-nyűtt mozsarakba-tiport szakadékon friss humusz omlik el életadón televény hagyatékom ott igen ott akkor befogadnak a messzi barátot akkor előszedegethetem újra e zsenge zsarátot mely töretés idején menekült ereimbe a lázam nem vár többet a tölgykapu némbere hogy megalázzam megbékélt viharú vitapartnerek állnak előttem otthonuk ősvadon-irtvány gyéren a vadja kilőtten barbár őserejük dacosan viszi Jézus igáját bölcs ez a nép megutálta követni kalandba királyát verd meg Uram ki nem érti a szükségest noha pásztor törd el a pálcát rajta püföld vezekelje le százszor ám ha tudása nyitott hidat épít hátra-előre észak dél kelet és nyugat útja eredve belőle jöjjön a messzi tavasz mielőbb kicsi kék nefelejccsel abban a messzi tavaszban Uram ne felejts ne — — —