Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Ruttkay György: Egy aktivista festő vallomásai (Befejező rész)

Ugyancsak itt érdeklődtem valamilyen képzőművészeti szabadiskola iránt, mert berlini tartózkodásomat — többek között azzal szerettem volna tartalmasabbá tenni, -hogy beiratkozom valamilyen „modern“ szabadiskolába. A Reimann Kunstschulét ajánlották, amely egy többemeletes épületben volt elhelyezve, és művészek vezetésével oktatták a képzőművészet mindhárom ágán kívül a színpadtervezést, különféle ipar- művészeti eljárásokat stb. — Nemcsak maga az épület, hanem a szakma szerint emeletenként elhelyezett műtermek és műhelyek is impozáns hatást keltettek. Az állandóan működő felvonókat különféle nemzetiségű ifjak zsongó csoportjai vették igénybe, mert itt azután megtalálhattam a világ minden tájáról idesereglett művésznövendékek változatos típusait.

Én a festőtanfolyamra jelentkeztem. Korrektorom egy középkorú festőművész volt, akit Metznernek hívtak. Ennél többet sem akkor, sem azóta nem sikerült róla megtudnom. Pedig a legkiválóbb művészpedagógusnak tartom, aki az akadémiák és szabadiskolák rendszerétől teljesen eltérő módszerrel bontotta ki növendékei leikéből az ifjúkorban még tétovázó, önmagát kereső tehetséget. Engem is olyan útra terelt, amelyen haladva azt éreztem, hogy minden alkotásom — bármennyire igénytelennek lássék is — egész életművem nélkülözhetetlen paránya, amely nélkül az egész nem lehetne az, ami. Minden művem egy-egy előrelépés és kibontakozás századunk nagy szellemi forradalmából. Végtelenbe emelkedő szellemi építmény alapköveinek apró részecskéje, amiről idő múltával ugyan már nem lehet megállapítani, hogy mennyire nélkülözhetetlen, csak azt tudom, hogy munkám eredménye.

De — szavak helyett — eseményeket, hangulat-töredékeket, élményfoszlányokat szeretnék az alábbiakban rögzíteni, elmondva két — a szürke mindennapból kiemelkedő — élményemet.

Október végén történt. A műteremben változatos nemzetiségi összetételű csoport dolgozott. Voltak közöttünk oroszok, japánok, németek, és én az egyetlen magyar. Valamennyien megszállottjai voltunk a művészetnek. Nem beszélgettünk, és nem szóltunk bele egymás munkájába. Mindenki úgy dolgozott, ahogyan jónak látta, és mindenkit úgy korrigált Metzner, hogy a saját útján haladhatott előre.

Ezen a bizonyos októberi napon is lázas munka folyt a műteremben. Egyesek rajzoltak, mások festettek. Egy nagyméretű vászon előtt egy tüzes tekintetű, borzas fekete hajú, sápadt és sovány orosz ifjú „lelkesedett“ ecsetjével a művészetért. Senkire sem figyelve szerkesztette élénk színekkel kitöltött, geometrikus síkidomait. Nem akartam zavarni, s ezért rajzolópadomról nem nagyon nézegettem felé, pedig izgatott a munkamódszere.

Az ajtó kinyílt: belépett Metzner mester, aki különben naponta egyszer járta végig a felügyelete alá tartozó műtermeket, s közben egy-egy megjegyzést tett növendékei munkáira. Sohasem ült azonban a tanítvány rajzbakjára, nem vette át a rajzszenet vagy az ecsetet. Ő csak tanácsokkal segítette az önmagát minél teljesebben kifejezni akaró növendékeket. Ezekből a tanácsokból tevődött össze pedagógiai működése. A pedagógus tehát csak segített, de sohasem nehezedett rá érettebb egyéniségével növendékeire. Ügy vettem észre, hogy ez a műtermünkben dolgozó valamennyi tanítványnak, helyesebben: ifjú művésznek nagyon tétszett.

A belépő Metzner az ajtótól nem messze dolgozó fiatal orosz sajátos módszerét vette először szemügyre. Az — senkire sem ügyelve — lázasan dolgozott. Vonalzóval szerkesztette festményét, s bár néha a pózoló aktmodell felé tekintett, művén semmi nyoma sem volt a természeti valóságnak.

A Mester úgy állt a növendék mögött, hogy teljes egészében áttekintette munkáját. Hosszan nézte. Csend volt. A növendékek — velem együtt — Metzner háta mögé sereglettek. Ö meg percekig hallgatott. Milyen tartalmas volt ez a hallgatás: egy művész és egy készülő mű ismeretlen lehetőségeivel telített.

Végre egészen fojtott hangon, inkább mintha hangosan gondolkodnék, beszélni kezdett. A feszültségekkel telített csendben a tanár érzelmesen zengő, a megbírált mű geometrikus szerkezetvilágában teljesen feloldódott hangja remegett.

Amit mondott, az nem volt korrektúra. Csak javaslatok voltak a festmény kompozíciójával, vonalaival és színeivel kapcsolatosan. De hogy az ifjúnak mit jelentettek, az csak akkor derült ki, amikor Metzner befejezte szuggesztív hatású javaslatait, és lassú léptekkel elindult a műteremben, hogy a többiek munkáját is megtekintse.