Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Gyímesi György: Medvevadászaton a Visó völgyében
A többi eb mind megjött, köztük az igazgató két szép puskatörő erdélyi kopója is. Ezekre az értelmes tekintetű, izmos, .kitartó, fekete-rozsdabarna színű kutyákra méltán volt büszke gazdájuk. Az én osztatlan tetszésemet is elnyerték már az el9Ő látáskor. Ez a másutt nem ismeretes kopófaj évszázadokat vészelt át zárt területegységeken, megőrizve ősi kiváló tulajdonságait. A legrégibb vadászkutyák közé tartoznak, jellegzetes hajtóebek. Természetes ösztönüknek engedelmeskedve, kitartóan nyomon követik a vadat, és élénk ugatással üldözik, hajtják, utolérve pedig, a vadász megérkezéséig meg is állítják. Amint igazgató ismerősöm eldicsekedte, az ő kutyáit csak a medve és a disznó „érdekli“. Holmi vacak őzet vagy szarvast még egy nyiffantásra sem méltatnak. Nem így a fehér csizmás őzhajtó kutyája! Mehet utána gazdája, keresheti, füttyög- het akár napszálltáig, és még nem is biztos, hogy megtalálja kedvencét. Az eseményeknek elébevágva elárulhatom: valóban este lett, mire megkerült a derék jószág. Az üldözőbe vett őzet a végkimerülésig üldözte, utolérte, s egy patak partján megfojtotta. Ott lelt rá gazdája, bosszúsan, fáradtan, dühtől tajtékozva. Hosszú meneteléssel értük el a második hajtás színhelyét. Utunk eleinte jó darabon a kopár havastetőn vezetett. A néhány nappal ezelőtt elolvadt hó alól csak száraz, lelegelt fű került elő. Üresek még a havasi legelők, csak jó pár hét múlva fogják benépesíteni a csengő kolompú nyájak. Mégsem néptelen a havas világa! Itt, az isten háta mögött, jóval ezer méternél magasabban a tengerszintnél, távol minden lakott településtől emberek élnek. Utunk során két tanyát is érintettünk. Apró, meredek tetejű faházakat, melyek egyik fele lakás, a másik istálló. Melléjük épült a fatartó, a disznóól, a szénát esőtől védő tető, az egész körül sövénykerítés. Azon belül legalább két dühösen ugató csahos. Niinca itt villany, rádió, tévé, sem fridzsider. Házhoz szállított bevásárlás sincs. Nem okoz problémát a mini és midi divat követőinek párharca. Bocskort és halinát viselnek az ittlak ók, mint őseik is évszázadokkal ezelőtt. Azért itt is terem boldogság! De csak kemény, szorgalmas munka árán. Meg sok lemondás, önmegtagadás árán. Minden kis sikerért, örömért külön meg kell szenvedni, külön meg kell dolgozni. A mostoha természet, a zord hegyvidék semmit sem ad ingyen, nem dédelgeti, kényezteti gyermekeit. Boldogok az itteni igénytelen, egyszerű, szegény emberek. Nincstelen nyomorúságukban is boldogok. Talán éppen azért... Nem hajtja őket a harácsolás, a minden áron érvényesülni akarás démona, az ember ember elleni harca. Nekik csak a természettel kell megküzdeniük. Ez a küzdelem pedig mindig becsületes, minden ármánytól, fondorlattól mentes. Nem irigylem, nem irigyelhetem a szegény pásztorok nyomorát, de a természethez fűződő szoros kapcsolatukat — azt igen! Ha egyszer modem civilizáció zaklatta, nyugtalan életem nagyon terhemre lenne, ide vágynék vissza ezek közé az emberek közé megpihenni, két kezem munkájával küzdeni a mindennapi betevő falatért, a létért. A második tanya gazdája, a félszemű Jura, Iliié hívásának engedve velünk tartott. Szikár alakját borító öltözetét érintetlenül hagyták a divatváltozások viharai, lábbelijét azonban már meglegyintette a modernizálás szele: finomra cserzett bőr helyett simára koptatott, kiselejtezett autógumi abroncsból készültek bocskorai. Varrásával sem vesződhetett valami sökat, fonál helyett dróttal akasztotta össze a gumidarab sarkait. Baltáját ő sem felejtette otthon. Az éles szerszámmal tán még borotválkozni is lehetett volna. De ha nem is, támadó medve fejének bezúzására mindenképp alkalmasnak látszott. Jura tanyáját elhagyva letértünk a gyephavasról. Feszülő combizmokkal ereszkedtünk egyre lejjebb a völgybe. A hajtóik hada nem jött velünk, ők a gerincen folytatták ismeretlenbe vesző útjukat.
