Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Gyímesi György: Medvevadászaton a Visó völgyében
Lefelé haladva az eleinte szélesre táruló völgy egyre keskenyedett, alján egészen szurdokszerűvé vált. Fenekét sebes vizű, burkócköveken átbukó patak marja, vési, mélyíti szüntelen. Ahol a völgy erősebben kezdett keskenyedni, Ilié az erdő és a havasi legelő határára állított, immár másodszor biztatva, hogy erre veszi menekülésének útját az űzött mackó. Ilié alattam helyezkedett el, leereszkedett egészen a szurdok fenekére, kőről kőre ugrálva végül eltűnt a völgy legközelebbi kanyarulatában. A hajtást felülről, a Tolsztej hegy gerincéről vártuk — nem is nagyon sokáig. Nos, meg kell vallanom, ebben a hajtásban is volt medve, csakhogy nem azt a helyet választotta ahol vártam, hanem inkább a legmeredekebb hegyoldalról szinte gurulva érkezett pontosan oda, ahol Ilié mint utolsó puskás vesztegelt. Szó sem lehetett arról, hogy a maga után kőgörgeteget indító medvét visszatérítse a hajtásba. — Nem volt nagy! — vígasztalt csalódásom miatt, hogy a hajtóseregnek nem sikerült pontosan felém irányítania a mackót. Csalódott éppenséggel nem voltam, okom sem volt rá, hisz alig kezdődő vadászünnep végét jelentette volna egy imént eldörrenő, célba ért lövés. Vigaszra egyáltalán semmi szükségem nem volt. Sőt, duzzadtam a bizakodástól! Lám, van itt medve elég, majd csak eljön az én pillanatom is! Nagy vagy kisebbfajta medve? Ez a kérdés még álmaimban sem foglalkoztatott. Ha nagy jön, nagyot lövök. Ha pedig kicsi? Kicsi lesz a zsákmányom is. Hibázással egyáltalán nem számoltam. Annyi önbizalmam van, hogy a nehezen, sok szerencsével, még több költséggel elém terelt medvét egy jól irányított lövéssel le is terítsem. Egyébként hogyan is lehet hajtás közben válogatni? Ezt nem lövöm, ezt igen, amazt pedig megint nem! Ilyen nincs! Mesébe illő Háry János, aki azt állítja, hogy medvehajtásban, válogatva lőtte meg a legtetszetősebb bundájú, leghatalmasabb, legvérengzőbb, legtöbb kárt okozó vérmedvét. Ilyet esetleg Buda Ádám tehetett volna 1860-ban, mikor egyetlen hajtásban négy medvét ejtett a demsesi határban! Azt azért még az ö esetében is kétségbe merem vonni, hogy csak azért nem lőtt meg egy esetleges ötödiket is, mert egy arasznyival kisebb volt a kívánatos méretűtől. Hol vannak már azok az idők, amikor négy medvét lehetett lőni egy hajtásban? Hol vannak már azok a szerencsés emberek, akik ilyeneket tehettek? Az idő már erősen délutánra hajlott, mikor felsorakoztunk a harmadik hajtáshoz. A hajtők balra, a szurdokvölgy mentén indultak, mi pedig a völgyből kimászva a Zaszau másfélórás, izzasztó, fárasztó kapaszkodójának vágtunk neki. Ez a hegy volt a ma megmászottak közül a legmagasabb. Hogy élvezetem teljes lehessen, fellihegtettek egészen a legtetejére, ahol a gerincen húzódó 100 lépés széles rét szélén foglaltam el egy kiváló lőállást. Innen könnyűszerrel beláttam a rétet és a lombtalan erdőt. Nem okozott volna különösebb gondot elejteni a hófedte Tétre akár a legsebesebben is kiváltó medvét, ha — kiváltott volna. Csakhogy nem váltott ki. Legalábbis a hatókörömben nem. Ezúttal az igazgatót .^boldogította“ és tisztelte meg irhája mentése közben egy fenevad. A látottak alapján és a nyomok igazolása szerint is fiatal, siheder korban levő állat volt. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a mai összes hajtásban volt medve! Ha nem is sikerült mindjárt az első napon kicsikarni a teljes sikert, elégedett voltam. Elégedett a látottakkal, és azzal is, hogy nem kell még nagyon aggódni az erdélyi medvék jövője miatt. Okosan gazdálkodnak velük, jut belőlük a vérbeli vadászoknak is, marad a természetet féltve őrző, védő rajongóknak is. Mire Bisztrára értünk, már sorra kigyújtották apró mécseseiket a csillagok. Népes társaságunk tagjai a falu egyetlen kulturális, szórakoztató, no meg — és elsősorban — toroköblögető intézményében, a helyi kocsmában mondtak egymásnak búcsút, a hajtők közül többen a keserves hegymászással megkeresett napszámuknak is.
