Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Gyímesi György: Medvevadászaton a Visó völgyében
vének semmi nyoma. Alattunk itt is csak az összefolyó, bepillantást nem engedélyező ágak szövevénye. Sehol egy gyanús folt, sehol a legkisebb mozgás. Hallucinált tán barátom, vagy idegei mondták fej a szolgálatot? Vagy tényleg medvét látott? Ha igen, akkor valahol itt alattunk kellett meglapulnia. De hiába figyelek, hallga- tózok, hiába távcsövezem gondosan a közeli és távolabbi környéket, semmi gyanúsat, semmi szívet dobogtatót nem sikerült fölfedeznem. Az alant ballagó erdész könnyen megoldhatná problémánkat, ha elkezdene kiabálni, ha beváltana a ruhatépő sűrűbe ott, ahol most halad. Akkor éppen a medve mögé kerülne! Ha egyáltalán van ott medve. Persze az erdésznek esze ágában sincs letérnie a kényelmes nyiladékról. Elég fárasztónak tarthatja a felkapaszkodást azon a meredek kaptatón, nemhogy még bokrokon keresztül is vergődjék! Az időközben hozzánk settenkedett Jóskával háromra szaporodva integetni, hadonászni kezdtünk, Igyekeztünk a ránk sem hederítő erdésznek tudtára hozni alázatos kérésünket, hogy tessék, parancsoljon, legyen szíves befáradni a bozótba. Ránk sem nézett, egy pillantásra sem érdemesített bennünket. Csak jött, egyre közeledett. Izgalmam fokozódik, Jóska türelme egyre fogyott, majd hirtelen teljesen szét- foszlott. — Hogy lehet valaki Ilyen barom? — kérdi önmagától csendesen, majd románul kezdett — feltehetően nagyon szépeket — ordítani a megszeppent legény felé. Lett is foganatja a (kemény, férfias szavaknak! Mintha kergették volna iszkini, beugrott a bokrok közé. Alig lépett egynéhányat, s már indult is hangos zörrenéssel lefelé a lejtőn az eddig sunyin meglapuló medve. Csak széles, szürkésbarna hátában gyönyörködhettünk egy pillanatra, mert -tüstént elrejtették a mögötte összecsapódó ágak száraz lombjai. Mikor az erdész — balszerencsénkre — belépett a sűrűbe, már csak közénk és a lapuló medve közé került. A ravasz Jóska csattogó szidalmait is jól tűrte, nem árulta el magát, s csak akkor szánta magát menekülésre, amikor közvetlen közelében zör- gött az avar. Még sokáig hangzott a miit sem sejtő hajtósereg bősz ordítozása, míg végre valamennyien körénk sereglettek. Mint ilyenkor szokás, ki-ki elmondta élményét, észrevételét, tapasztalatát. Ezúttal a legérdekesebb beszámoló a miénk volt. Volt, aki hitte, volt, aki nem. Disznót láttunk és nem medvét, volt az általános vélemény. Ennek kialakulását döntő mértékben befolyásolta az igazgató élménye, aki két disznót látott lefelé vágtatva menekülni. Már-,már inogni kezdtünk, hajlottunk a többség nézete felé, inkább hittünk elképzeléseiknek, mint saját szemünknek, mikor a fehér csizmás perdöntő bizonyítékokkal javunkra dönötte el a vitát. Lustaságot sutba dobva leereszkedett a'szikláról a bokrok közé, s pár perc múlva már kapaszkodott Is Vissza, sokatmondóan nyújtva felénk két jó arasznyi pálcikát, melyek a medve hátrahagyott nyomainak átmérőit voltak hivatottak tanúsítani. Az igazunkat bizonyító két pálcika legott a szerencsétlen, suhanckorban levő erdész ellen fordította a társaság haragját. Hogyisne, utóvégre Is nem valami könnyű dolog a medvehajtó mestersége. Ezen belül sem mindegy egy hajtást, vagy teszem azt, nagyon is sokat végigküszködni erdőben, bokrokban, sziklák között, csalitosban. Sem a késő bánat, sem a szidalmak nem változtathattak a megtörtént tényen. Nem maradt más hátra, mint reménykedni a további szerencsében és felvonulni a következő hajtásra. Ezen a fehér csizmás már nem vett részt, mert elkóborolt kutyáját indult keresni. Az ő kutyája csapta az imént azt az éktelen rtbilliót, amint egy őzet igyekezett kiűzni a világból. Kelletlen indult társunk bizonytalanul hosszú útjára, de ha kutyáját viszont akarta látni, mennie kellett. Ha most meg nem leli, többé sose keresse, mert lakhelye innen nem kevesebb, mint ötven kilométerre esett.
