Irodalmi Szemle, 1972

1972/5 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (1. Vörösmarty Mihály: Előszó)

törvényei szerint indítsa új forgásra. Az imént az Előszó is néven nevezte: az ember- üdvről van szó, az új, dicsőbb teremtésről, az egyenlőség elve alapján újjárendezett emberiség eszméjéről, ahogyan a Gondolatok romantikus látomásaiban is fölragyog. Annak, hogy ez az új mozzanat itt, a tétel tér-, idő- és hangulatcsúcsán, a reexpo- zíciő előtt, a gondolati evolúció természtes szülötteként jelenik meg, (különleges drámai funkciója van, amely az újraexponált témákat egy mindhármat átfogó boldog tonális rendben egyesíti, és villámgyors, drámai szintézis után a tétel dinamikai csúcsán lezárja.

Utána abszolút kontraszt: drámai csönd, teljes mozdulatlanság következik. Lehetne ez a beteljesülés boldog mozdulatlansága is, a tétel evolúciója ilyen értelemmel telíti a mondatot, de a tételzáró motívumban — Mély csend lön, mint szokott a vész előtt

— ez a mozdulatlanság villamos energiákkal telítődik, s az idegekben vibrálni kezd a félelem.

Talán ez a csöndvizsgálat bizonyítja a legérdekesebben, hogy mennyire áthatja a vers minden elemét a kontraszt, mennyire ez az Előszó zenei lényege.

Az Előszó nagy, az egész tételre kiterjedő színfoltok kontrasztjára épül. Az első — tavaszi — tételen, láttuk, váltakozva a kék és a zöld szín vonul végig, s a tétel három zenei témája más-más térfekvésben ugyan, de rokon tónusban és párhuzamosan, egy irányba hat. A külső minőséget (tiszta, zöld, nagy), belső minőséget (legszebb, szép, jeles, szent, új, dicsőbb, mély) és fizikai-biológiai állapotot (izzadt) kifejező, egy kivételével csupa melléknévi jelzők végig pozitív töltésűek, kinetikus szempontból közömbösek, s az igék nyugodt, építő mozgalmasságát ellensúlyozva józan, klasszikus egyensúlyban tartják a nyelvi anyagot, amely a főnevek térfokozataiin előbb süllyed, majd fölemelkedik, s a teljes végtelent a versbe öleli. Az a derű, amely a tétel színeiből árad, a hangrendszer arányaira is jellemző. A tétel 186 magánhangzója közül 107 (57,4 %) a magas, 74 pedig (42,4 %) a mély hangokra jut, vagyis a (különbség 15 % a magas, világos színezetű hangok javára.

Az Előszó tragika! lényegét aligha érthetjük meg a belső dimenziók ilyen ismerete és a szerkezet zeneiségének tisztázása nélkül. Elég egyrészt a szonáta dalformai eredetére, másrészt a beethovenl szonátaforma drámaiságára és egyre fokozódó programosságára utalnunk, hogy megértsük a formai szintézis természetes lehetőségét a kor zenéje és lírája között. A vers drámaformáját és a dráma kozmikus belső dimenzióit viszont a század első felének egész Európán, sőt Amerikán is áthullámzó, egy minőségileg valóban teljesen új eszméért, a polgári, nemzeti, sőt faji egyenlőségért vívott szabadságmozgalmai határozták meg. Az évezredek óta legfeljebb csak módosuló pályán keringő emberi kozmosz a mozgalmak hatására valóban megállt egy pillanatra, amikor a tömegekben az eszme forradalommá érlelődött.

A vész kitört.

Ez a második tétel egyetlen témája, egyébként az előző tétel minden lényeges fogalma és minden dimenziója megmarad. A változás lényege az, hogy az új, szimbolikus elem — a vész — rátör a világra, s mint egy apokaliptikus nyári vihar, a tavasz minden gyümölcsét letarolja. A tételvégi csönd és mozdulatlanság drámai kettőssége itt válik érthetővé.

Különös jelenségre kell itt fölfigyelnünk: Vörösmarty emlékező vízióiban nem tragédia, hanem véres dráma pereg. Láttuk, hogy az első tétel témaalkotó elemei nem egymás ellen, hanem egymással párhuzamosan, azonos irányban hatottak és bontakoztak ki. Ha zenei párhuzamok után kutatunk, ez a megfigyelésünk ellentmond a bee- thoveni klasszikus szonátaformának, ahol a témák — a sajátos funkciójú átvezető rész kivételével — egymásnak ellentmondók, kontrasztosak. Beethoven zenei világa ezért harcos és tragikus, s az ellentétek küzdelme a tétel felületét zilálja szét. Elég a Co- riolanus vagy még inkább a forradalmi Egmont témáira, a kidolgozási részek tragikai légkörére, ugyanakkor Petőfi Egy gondolat bánt engemet című versére gondolnunk, amely már címében — .illetve első sorában — konfliktust hordoz, hogy belássuk: Petőfi gondolatvilága s ennek megfelelő verstektonikája áll közel a beethovenihez.

Az Előszó első tételében egyetlen ige, a „küzdött“ érinti a harc jelentéskörét, s a rész nyelvi mezejében a „szó“, a „szózat“, az „emberüdv“ sem a harc, hanem a te