Irodalmi Szemle, 1972

1972/5 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (1. Vörösmarty Mihály: Előszó)

remtő munka jelszava. Világos, hogy a vers első tétele a reform, a békés, harmonikus átalakulás gondolatkörében mozog. Nincs harc a második tételben sem, csak öldöklés, csak rombolás van. A tétel egészének egyetlen irányát és homogén színfelületét, illetve a tételek kölcsönös kontrasztját ez magyarázza. Azonos jelenséggel találkozunk a romantikus zenében is: Berlioz a Fantasztikus szimfóniában, Liszt többek között a Faust-szimjóniában alakította ilyen értelemben a klasszikus szonátaformát, a zenemű szoros belső egységének s ezen belül a részek kontrasztjának fokozására, s ez az új alakulat a zeneelméletben monotematizmus, monarchotematizmus, illetve — több tétel megfelelő sorrendje esetén — hídformia néven ismeretes.

Ha megfigyeljük az Előszó nyelvi anyagát, rögtön szembetűnik, hogy a második tétel főnévi alapanyaga azonos az elsőével, legfeljebb bizonyos, a fogalmi lényeget nem érintő szinonima-változatok bukkannak föl benne; új elem viszont a „vész" és a szimbolikus megjelenítésből eredő tartozékok (lábai, villámok, harangja, szörnyeteg]; ez hozza létre a kontrasztos állítmányi és jelzői anyagot és alakítja ki a tétel apokaliptikus világát. A tétel minden képe az előző egy-egy motívumának antitézise: ott az ég tiszta volt — itt leszakított emberfejekkel népesül be; ott kék volt — itt sötét; ott örömtől és reménytől, boldog anyai várakozásban remegett, hogy mint egy jóindulatú nőnemű istenség megszülje az emberi üdvösséget — itt elsötétült arcán ellenséges istenek gyilkos nyilai cikáznak; ott a szellem és az ész fényesen lobogott

— itt kihunyt; ott a szív reménnyel volí tele — itt a sok lábú, sok karú szörny, a vész tapos benne;ott béke — itt öldöklés; ott építé9 — itt elhamvadt városok; ott növekvő jólét — itt nyomor. Igéinek kinetikus ereje végletesen fölfokozott, értelmük romboló (kitört, labdázott, dúltak, meghervadt, kialudt, ordított, járt, sóhajtanak fel, fekteti), jelzői igenéviek, tehát szintén dinamikusak, csupa negatív külső minőséget vagy belső tulajdonságot kifejezők (vérfagylaló, elsötétült, vad, ellenséges, veszetté bőszült, irtóztató, szétszaggatott, gyámoltatlan, elhamvadt), s nem ellensúlyozzák, mint az első tételben, hanem még tovább korbácsolják az igék önmagában is emberfölötti erejét és iramát. Sehol egy pihentető konszonancia — hatalmas, csupa diszharmóniából halmozott, hatalmas iramú zenei épület ez a rész. Az első tétel egyetlen szelíd, a térben folyamatosan ereszkedő, majd lassan emelkedő ívből áll. A második tétel ezen a vertikális pályán többször is végigcikázik, vad, ágbogas indulatok, átkok és sóhajok keresztezik egymást: ha a rész térelemeit s a mozdulatok irányát grafikailag ábrázoljuk, villámvonalat kapunk. Egymás mellé rendelt súlyos, hosszú, sokszor nem is összetett, csak sokszorosan bővített, zsúfolt, több soron is átkígyózó mondatokban, erős fény- és hangeffektusok között dühöng a pokol:

Lélekzetétől meghervadt az élet,

A szellemek világa kialudt S az elsötétült égnek:arcain Vad fénnyel a villámok rajzolják le Az ellenséges istenek haragját.

Két sorral alább kétszeres alárendelés következik:

Amerre járt, irtóztató nyomában Szét szag gat ott népeknek \átkai Sóhajtanak fel csonthalmok közöl,

Es a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt városokra fekteti.

Egyébként a tétel mondataiban van egy ritmikus növekedési és fejlődési tendencia bizonyos egyszerűbb formáktól a bonyolultabbak felé. Tőmondatból nő ki a tétel, azt rövidülő kétszeres, növekvő háromszoros és arányos kétszeres mellérendelés követi, s lényegében a legbonyolultabb formával: alárendeléssel zárul. A jelen és mült idejű állítmányi és jelzői elemek — motívumok — akciókkal zsúfolják tele az utolsó mondatot, amelynek súlya ezáltal még nagyobbra nő.

A második tétel ritmusa lüktetőbb; a verstani ritmust sűrűbben fedi a logikai nyomatékrendszer. Az előző tételben 96 jambus (46,04 %}, a másodikban 80 jambus (51 %) a hosszú szótagon hangsúlyos. Legmeggyőzőbben a következő kivágáson figyel