Irodalmi Szemle, 1972

1972/5 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (1. Vörösmarty Mihály: Előszó)

vánnyá elevenedni a mondat nyelvi anyagában. Ha az első sor ritmusát az előző soréhoz állítjuk:

Az emberüdvöt, melyért fór adott.

Ünnepre fordult a természet, ami

— az összehasonlításból az is kiderül, hogy az előző sor emelkedett jambusai után a három ereszkedő palimbachaeus, majd a teljesen nyomatéktalan sorvégi kötőszó olyan hatást kelt, mint a zenei recitativók egy-egy nagyívű tétel közepén. A deklaratív mondat második sorában már némileg fölerősödik a képi jelleg — „[... ami] szép és jeles ovit benne, megjelent“ — és lassan a ritmus is visszarendeződik, bár csak az enyhén főnevesült melléknevek — a „szép" és a „jeles“ — visznek ia sorba valami fátyolos elevenséget. Vagyis ez a két sor nem extenzív irányban, hanem a belső minőség felé építi tovább a verset, s ez az érzelmi feltöltődés arra jó, hogy nem látványosan, de emelni kezdje függőleges irányban, vissza a transzcendens „tiszta ég“ felé, ahonnan elindult. A következő négy sor már fönt, valami közöttes térben jár:

Öröm- s reménytől reszketett a lég,

Megszülni vágyván a szent szózatot,

Mely által a világot mint egy új, egy Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.

Zenei kifejezőség szempontjából is nagyszerű sorok. Az elsőn két rokon hangpár, az ö — ö és az e — é fut végig, s ezek kifejező váltakozása a soron végigpergő, alliteráló r hangokkal együtt tökéletes és komplex zenei hatást kelt. A következő sor is hangismétlésekből, nyílt és rejtett alliteráoiókból (sz-z, v, n) áll össze: „Megszülni vágyván a szent szózatot". Az érzelmi feltöltődés a mondatszerkezetre is kihat: a boldog ihlet lázában remegő végtelen tér gazdag érzelmi és -akarati kapcsolatrendben áll az ember világával, s ezeket a viszonylatokat, a mindenséget átfogó kék öröm és zöld remény okát és célját egy magasabb rendű nyelvi forma, összetett mondat fogja egy keretbe. A képben kifejezett vajúdás — erőfeszítés — fokozatosan a ritmust is feldúlja; a szabálytalanság — az aritmia — a harmadik sorban a legteljesebb, itt csak az egyetlen „új" jelzőben találkozik az értelmi nyomaték a verstanival. A sorban különben is van valami zenei futam jellegű aprózás: a hangsúlytalan kötő és viszonyító elemek fölfutó vonalából csak két nyomatékcsúcs, a gyöngébb „világot" és az erős, sforzatós futamvégi „új" jelző ugrik ki. A blokk érzelmi tartalmát az is növeli, hogy Vörösmarty kifejezőbb jelzőt ikeres a „teremtés"-hez, s ez egy nyomaték- talan névelő — zenei váltóhang — révén, enjambement-nal a következő sorba árad át, ahol az új, derűs harmóniarendben, a megtalált „dicsőbb“ jelző sugárzásában a ritmus rendje is helyre áll. Evolúciós úton itt érte el figyelmünk a verstér függőleges csúcsát, itt teljesedett ki a tétel hangulata. Visszaemelkedett a kiindulópontra, s itt ér véget a kidolgozási rész.

A reexpozíció egy rövid, drámai bejelentés után — „Hallottuk a szót" — egyetlen mondatba fogja össze az expozíció három mondatban befutott vertikális terét:

i

Mélység és magasság visszhangozák azt

— de ezt az újra, bár most már nem mellérendelésben egymás alá simuló, hanem szerves eggyé olvadt, új funkcióban egyesült kozmoszt drámai szituációba helyezi:

Hallottuk a szót. Mélység és magasság Visszhangozák azt. S a nagy egyetem Megszűnt forogni egy pillantatig.

A versből is, Vörösmarty nagy reformkori költészetéből is nyilvánvaló, mi az a szózat, mi az a mágikus hatalmú kinyilatkoztatás, amelynek igazságát a fent és a lent, vagyis az isteni és emberi világ egy akarattal visszhangozza, s amelynek akkora az ereje, hogy képes megbontani az évezredek óta adott világrendet, hogy a -maga új