Irodalmi Szemle, 1972

1972/5 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (1. Vörösmarty Mihály: Előszó)

A mondatrészek párhuzamos szimmetriája így ábrázolható:

állítmány — alany | alany — állítmány állítmány — alany | alany — állítmány

Ez a két sor a klasszikus mondategyensúly remek példája, s mint Ilyen, rendkívül fontos tanulságokat kínál. A két sor szóanyaga metonimikus: a kéz a fizikai munka, a szellem a tágabb funkciójú kultúra, az ész a civilizáció, a szív az érzelmi világ kifejezője, vagyis a négy egyszerű mondat a teljes emberi belső harmonikusan cselekvő egységét állítja a legtökéletesebb szerkezeti rendben: szimmetriába. Persze, ez már dinamikusabb világ, s a mozgás hordozói az igei állítmányok: a kézre alliteráló és a harc fogalomkörét versbe beemelő küzdött, a folyamatos-motorikus működött, a nagyszerű lángolt igei metafora, amely a mondatba paradoxont (oxymoront) is visz (a fegyelmezett gondos ész és a szenvedélyes lángol ellentétét) s a „remélt“ (amely a zöld ág téma fölfedése) ige szintén előre mutató iránya. Ezt támogatja a magas magánhangzók derűje — 12 áll a 8, illetve 4 méllyel szemben, mert négy sötét vokális a súlytalan határozott névelőkre esik — és a logikai ritmus sajátos lüktetése, mert a nyomatékrendben is ugyanaz a szinkópasz&rű szimmetrizmus tapasztalható:

A két sor a dinamikus rend világába vezetett bennünket, s még azért is érdemes volt elidőznünk fölötte, mert a művészet egyik lényegi jegyére, a szerkezet paradoxonára utal, arra, hogy segítségével a művész minimális területen olyan végtelen dimenziókat képes gyújtópontba fogni, amelyek az olvasó tudatában újra végtelen dimenziókká tágulnak.

A vers itt a meitonímiák kettős zárt oszloprendjéből a megszemélyesítések oldottabb világába lép ki:

S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat,

Az emberüdvöt, melyért jár adott.

Több szempontból is más ez a világ. Lágyabb a hangnem, melodikusabb a lejtés, a ritmus szabályosabb — puhább — mint az imént: ha a munka igei világa dinamikus homofóniát, ez a háromsoros tömb éneklő polifóniát idéz. A puritán tőmondatok feszültségét többszörösen bővített, három soron is átkígyózó mondat oldja föl. Ez az első téma, a „tiszta ég“ kibontott kék világa, a jelkép egyik vonatkozása, nyomban megszemélyesített alakban, mítizáltan. A mondat mozgáshordozó elemei tompítottak, időhatározói igenév, illetve főnévi igeneves szerkezet, s az első az alanyra irányul, a másik csupán az alany cselekvő szándékát, nem magát a cselekvést fejezi ki. így a mondat névszói elemei, az alany, a tárgy, a jelző, illetve a jelzői mellékmondat kerülnek túlsúlyba. Az első és különösen a harmadik sor tiszta jambikus szerkezete a gondolat értelmi, érzelmi és daliami csúcsát, a mondat csattanójára, az értelmezői helyre kitolt tárgyat, az „emberüdv“ motívumát támogatja. A mondáit főnyomatéka is erre a szóra esik, az egész mondat nem más, mint egyetlen hosszú emelkedés ehhez a csúcshoz és gyors hanyatlás a túlsó oldalon, a „fáradott“ igében. A nyelvi zene rémeklése ez a mondat, ahogy világos tónusban lassan fölemelkedik, ahogy a dallam és a nyomaték az oromra löki, s éppen a „fáradott“ igében a mély hangok, az elernyedő ritmus és a meredeken lehulló dallam fonatán a mélybe hanyatlik, vagyis ahogy a zene mozzanatról mozzanatra kifejezi a mondat fogalmi és érzelmi motívumait.

A most következő két sor „ünnepre fordult a természet" változatban a második témát hozza. A vers egyetlen lazább részlete ez, különösen az előbbi sor, mert képi ereje a környezetéhez viszonyítva egészen csekély, elvont fogalmai nem tudnak lát