Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (1. Vörösmarty Mihály: Előszó)
Ilyen monotematikus szinkron és diakron vizsgálat érdekes új fölismerésekkel gazdagíthatná a magyar költészet szemléleti és formai alakulásáról alkotott képünket. Vörösmarty Elő szó1850—51 telén született, alig másfél esztendővel Világos után, s csak olyan versek előzik meg, mint az 1849-es keltezésű Emlékkönyvbe, amelyben a nagy Vörösmarty-versek minden dimenziója — én, haza, világ, Isten — benne van és az 1849. október 10-i Átok. Ezt a két művet követi az első nagy vissza- és előretekintő látomás, az Előszó. Azt, hogy a vers télen született, nemcsak a jól-rosszul föltárható életrajzi tények bizonyítják, hanem az is, hogy az évszakciklusokban építkező mű jelen ideje — időtengelye —, illetve a negyedik szakasz szín- és évszakszimbolikája egy közvetlen és érezhetően friss természeti élményből bomlott ki. t < Most tél van és csend és hó és halál... Ha ez Igaz, akkor világosan nyomon követhető a vers genezise, ahogy a konkrét természeti látványhoz (havas téli táj) előbb szinkron történelmi képzetek társulnak (csönd és hálálj, majd továbbra is ezen az asszociációs vonalon, de már egy általános érvényű diakróniában a vers látomásos történelmi tablóvá tágul. Jelen ideje az a pillanat, ahol a művészi valóság közvetlenül is érintkezik az ihlető természeti valósággal, de egy halvány jelentésátvitel (Most tél van) már nyitja is a képeket, s a csodálatos szépségű, konkrét — elvont — konkrét — elvont fogalomsoron végiglebegő mondatban a vers, mint egy nagy madár, kétszer érinti a földet és kétszer rúgja föl magát, hogy a következő pillanatban, egy hasonlat fölhajtó légáramlatán, néhány tág szárny- lebbentéssel transzcendens magasságba emelkedjék. így szakad ki a vers a látvány egyszeriségéből, föl az általánosítások világába, ahol már a tél sem csupán önmagát jelenti, a többi évszak pedig egyáltalán nem önmagát, hanem mind egy-egy történelmi korszakká, évek, s<öt évtizedek, hatalmas idő- és térdimenziók jelképeivé tágul. Előszó... A vers címe könnyen megtéveszti az embert. Babits egy odavetett szavában „töredéknek“ minősíti a verset, holott — látni fogjuk — nem töredék, hanem nyitva zárt, a szó szoros értelmében kerek egész, mert a költői évszakciklus tavasztól tavaszig fordul, de a kettő nem érintkezik, az új kikelet nem azonos értelmű — értékű — a régivel, versszerkezete nem kör, hanem kifelé nyíló spirális. Kezdősora — „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég" — anra utal, hogy Vörösmarty valamelyik reformkori művének új kiadása elé szánta volna. Gyulai az Örök zsidóra, Tóth Dezső — Waldapfel nyomán — a Három regére gondolt, bár formája, drámai jambusai alapján ítélve Vörösmarty színpadi prológusnak is tervezhette. A vers azonban önálló szervezet, hiszen már első szakaszában, sőt első sorában leszakad a csupán föltételezhető műről, amelyet be kellett volna vezetnie, és saját belső törvényei szerint épül tovább, s talán nem járunk messze az igazságtól, ha említett időtengelyének, a természeti látványból kibomló tél-szimbólumnak a vers genezise szempontjából nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, mint az egyébként is közömbös bevezetés fikciónak, hisz teljesen niylvánvaló, a vers indító múlt idejéből és egész visszatekintő jellegéből kiderül, hogy sokkal inkább tekinthető epilógusnak, egy valóban megélt történelmi dráma fiktív epilógusának, mint bevezetőnek. Mit rejteget mégis a cím? Az Előszó nem más, mint a zenei preludium, prélude vagy ouverture — nyitány, előjáték — irodalmi megfelelője, mégpedig a zenei forma későklasszikus (Beethoven: Egmont, Coriolanus, Fidelio) vagy még inkább romantikus (berliozi, liszti, brahmsi] értelmében, ahol az eredetileg hangulatteremtő funkciójú s a bevezetett mű — főleg színpadi mű: az opera — motívumait megszólaltató zenekari nyitány végleg önállósult, s mint programzenei műfaj előbb zárt szonátaformában, majd nyitottabb és szabadabb építkezésben, fantáziaként, szimfonikus költeményként önálló zenei tartalmak hordozója lett. Mint látni fogjuk, a vers szonátaformája, a romantikus zenére jellemző mo- notematizmusa, nagy felületeket átfogó kontrasztos szín- és hangulategységei mind ezt a föltevésünket támogatják, de ezt a drámai versforma is. Meglepő volt ez a fölismerés, Vörösmarty mély és átélt rokonsága korának zenéjével, mégpedig láthatóan a kapcsolat legmagasabb, alkotói fokozatán. Még ennél is meglepőbb volt azonban, araikor két másik versét, A vén cigányt és a Gondolatok a könyvtárbant elemezve talán kevésbé tudatos, de annál figyelemreméltóbb kompo-
