Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (1. Vörösmarty Mihály: Előszó)
Koncsol László 1. Vörösmarty Mihály: Előszó Az utóbbi időkben egyre jobban izgat az Apokalipszis, János Jelenéseinek újszövetségi könyve, amely ikörülbelül egyenlő joggal tekinthető kordakumentumnak, egy világkép szintétikus-totális művészi kifejezésének, egy eljövendő új világ lázban fogant, látomá- sos költői freskójának és a szürrealista líra őstípusának, hiszen mint szerzője mondja: „a szigeten valék, a mely Páthmósnak neveztetik... Lélekben valék ott az Ornak napján, és hallék hátam megett nagy szót, mint egy trombitáét..." — vagyis mintegy álomban született, s a valóság elemei valami különös transzban olvadtak össze ilyen sajátos képi szervezetté. Mielőtt azonban a mű modern, főleg angol nyelvű szakirodaimát alkalmam lett volna beszerezni, lassan kirajzolódott emlékeimben a magyar líra egy sajátos — gazdag — vonulata, amelyet belső okokból joggal kapcsolhatunk a Jelenések Könyvéhez, és nevezhetünk apokaliptikus költészetnek. Ez a látomásos líra Petőfitől Juhász Ferenciig történelmi és társadalmi válságok idején bukkan föl, kataklizmák -előérzetében, illetve alatt és után, amikor a borzalmak ingere még az idegekben vibrál, s egy-egy költő egész alkotó periódusára, mint Adynál, Vörösmartynál vagy Babitsnál, sőt, úgyszólván egész művészetére meghatározó jellegűvé lesz, mint Pilinszky és Juhász Ferenc líráján látható. Anélkül, hogy hosszabban elidőznénk az apokaliptikus vers fogalmánál, érdemes fölfigyelnünk egyetemes jellegére, totális kép- és formavilágára. Nem véletlen, hogy Vörösmarty látomásos, a magyar időt a nagyvilág idejében megidéző nagy verse, A vén cigány, ritmusában is létrehozza a magyar és európai forma szintézisét: a vers ritmi- kája két-, illetve háromféle módon is értelmezhető, mert a szinkron magyar és tro- cheusi metrumon egy-egy jambikus sor is áthulilámzik; valószínűleg az sem véletlen, hogy az apokaliptikus lírában szinte törvény a művészetek, főleg a költészet és a zene szintézise. Már A vén cigány rondóformája is ezt bizonyítja, más versek pedig, mint egy soron következő részletesebb elemzés ki fogja deríteni, talán kevésbé látványosan, de annál meggyőzőbben bizonyítják a művészetek mély rokonságát a lírának ebben a vonulatában. Föltételezhető, hogy a formai szintézist az élmény hatalmas súlya és az expresszivitásnak az apokaliptikus lírára jellemző rendkívüli foka magyarázza. Egy előadásra készülve három verset választottam ki, mondhatnánk ötletszerűen, csak a művek látomásos jellegére és bizonyos történelmi szempontokra ügyelve, a kínálkozó versek alighanem az idővel egyre szaporodó tömegéből. Vörösmarty esetében azonban nemcsak az Előszót, hanem egy forradalom előtti versét (Gondolatok a könyvtárban] is elemeztem, azaz a belső mező egy részét is megvizsgáltam. Egy monografikus földolgozáshoz a teljes Vörösmarty-anyag és a Petőfi-, illetve Arany-versek azonos szempontú elemzésére is szükség volna. Babits apokaliptikus lírájának elmélyült vizsgálatához pedig, amelyet itt a Fortissimo képvisel, ugyancsak meg kellene világítanunk mind a belső, mind a külső mezőt — elsősorban Ady világháborús korszakát, amely többidejűségével, múlt- és jövőértékelő elemeivel inkább Vörösmarty lírájához áll közel —, Pilinszkynél ugyanúgy nemcsak az Apokrifot, hanem lírájának egészén kívül a második világháborúhoz és következményeihez kapcsolódó művek egész sorát Füstön, Radnótin, Illyésen, Weöresen, Nemes Nagyon át Juhász Ferencig. három változat az apokalipszisra
