Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Zýka, Jaroslav: A vándor

— Azt sem tudom, hallottam-e a csengetést, vagy sem — mondta Gordon O’Connor lemondóan.

— Nos — folytatta mérsékelten Mike —, már úgyis mindegy. De mit akarsz most tenni? Mi lenne számodra a legjobb?

— Nem tudom — mondta Gordon O’Connor kissé félénken —, én... én azt hiszem, ennyi erőfeszítés után értelmetlen minden... meg kell hogy szabaduljak attól a dologtól. Ügy érzem, mintha ezt a tekercset rendellenes módon szereztem volna, s vissza kellene szolgáltatnom. Nyíltan persze ezt sem tehetem meg. Yu Peng boltja bizonyosan nyitva van még, késő éjjel szokta csak becsukni... ha most elmennék hozzá, kimagyarázhatnám valami véletlennel magamat. Te hoznád a tekercset, s közben elhagynád valahol abban a régiségraktárban... ezt még megtárgyalnánk. Most már nem a tekercsről van szó, sem a pénzről. Fogalmad sincs, mi volt számomra az utóbbi pár nap meg éjszaka... nem szeretném még egyszer átélni.

Mike Farell egy pillanatig habozott, majd kérdőn nézett a barátjára.

— Elmegyünk — mondta aztán, fölkelt, összecsavarta a tekercset, az asztalon heverő újságba csomagolta, s hóna alá vette.

Yu Peng putikja voltaképpen meg sem érdemelte az üzlet nevet. A legkülönfélébb régiségek raktára volt csupán. Nagy kőszobrok bámultak merev tekintettel a tágas helyiség minden sarkából, s közöttük a Távol-Kelet legkülönbözőbb országaiból összeszedett faragott dísztárgyak voltak felhalmozva. Súlyos gyertyatartók s kovácsolt tálak hányódtak egymás hegyén-hátán, az egyik sarokban a mennyezet alatt régi hangszerek, festett képek meg selymek álltak. A bejárati függöny fölé egy sor csengettyű volt erősítve, s ha bárki bármikor belépett a helyiségbe, azonnal megcsendült valamennyi.

A két férfi megállt a bejáratnál, s hallották, amint a felső helyiséből halk léptek indulnak. Yu Peng lejött kuckójából, s amikor felismerte a látogatók egyikét, széles mosoly ragyogott fel telihold képén, melyen a szemét csupán két vonás helyettesítette. Keresztbe fonta a karját szabadon lengő hosszú selyemblúza széles ujjában, s meghajolt, már amennyire terebélyessége engedte.

— Ö, O’Conor uram, alázatosan bocsánatot kérek késedelmes lassúságom miatt, de egyik közmondásunk szerint: aki nagyon siet, fáradtan ér a becses célhoz — mondta puha angolsággal, s újra meghajolt.

— Yu Peng, ez itt a barátom, Mike Farell. Bizonyára emlékszik még rá. Véletlenül errefelé jártunk, s én tanácsoltam neki, hogy ha látni akarja a legdrágább áron kapható legrosszabb árut, álljon meg itt velem — mondta O’Connor a Yu Penggel szemben használt stílusban. Yu Peng arca, mintha remek tréfát halott volna, még inkább kifényesedett.

— Nagy megtiszteltetés ez számomra. Az én üzletem bizonyosan távol áll a tökéletességtől, de gyakran megtörténik, hogy a szegény halászkunyhó előtt is aranyhomok található a folyóparton. Friss árut kaptam éppen, főképpen porcelánt, könnyűt, mint a páva tolla ...

— Tudom, tudom — szakította őt félbe O’Conor —, könnyű, mint a páva tolla, s kecses, mint a harmatcsepp a pókhálón. Ezt már sokszor hallottam öntől. Bizonyosan megkapnám másutt azt a porcelánt fele áron, de szeretnék fent valamit megnézni, Farell úr addig idelenn néz körül, nem talál-e valamire ebben a lomtárban — intett Farellnek, maga pedig, háta mögött a hajlongó és dülöngélő Yu Penggel, a falépcső felé tartott. Leült az első emeleti apró helyiségben egy puha, brokáttal ékesített párnára, s szórakozottan nézte Yu Penget, amint egy kis asztalra miniatűr porcelán csészéket, porcelán figurákat s nagyobb tálakat rakott.

— Ide figyeljen, Yu Peng — mondta —, emlékszik-e rá, legutóbb vásárolt magánál a barátom valami holmit, köztük egypár selyem- és bambusztekercset... honnan szerezte azokat a maga közvetítője?

— Ö, hogyne, emlékszem, nagyon is emlékszem — válaszolt a kövér Yu Peng —, de ami a közvetítőmet illeti — tette hozzá udvariasan és bocsánatkérőn —, létezik bizonyos megegyezés és kétoldali diszkréció néhány tárgy eredetét illetően. A folyó útját a forrástól a tengerig napfény aranyozza be, de néha homály borítja... Végtelenül sajnálom ... és alázattal kérek bocsánatot. Ez esetben különlegesen bánt, hogy nem adhatok felvilágosítást, minthogy az embertől, akiről szó van, búcsút kellett ven