Irodalmi Szemle, 1972

1972/5 - Ungvárnémeti Tóth László — Weöres Sándor: Nárcisz vagy a gyilkos önszeretet

Mert becstelen még a legékesb rózsa is,

Minthogy nem ismerjük, ha parlagon virít,

S a benne termett nyű emészti meg tövét,

Ha nincs körülte, aki szemmel tartaná.

Nárcisz. Köszönöm tanácsod, s követem azt, amint lehet.

(Elmennek.)

(Ehó és Klórisz jönnek.)

Ehó. Hát hol az az ember? láttad-e, merre ment s hová? Klórisz. Egy öreg talála, akit én nem ismerek,

Soká beszéltek, hallgatám beszédüket,

De végre mind a ketten eltávoztanak.

Ehó. Ah istenek! mi rút gyalázat ez nekem És melly hamar megtudja esetem a világ!

De várjon is az a nemtelen lelkű vadász!

Maradj csak édes Klóriszom, mingyárt jövök.

(Kifut.)

Klórisz (egyedül).

Megfoghatatlan változás, amely szegény fenémet érte! mert ugyan mi víg leány Volt ő! hogy ugrott! hogy dalolt! mi nyájasan Tréíált, fcnyelgett mindenekkel, kik vele Barátkoz<_nak! hányszor indított kacajt Társaival, a szép kecskelábú Szatirokon!

Mi nagy gyönyörrel kergeté el tegnap is Krisszon Szatirt a csintalan játékokért!

S imhol ma m’lyen durva, hogy bosszankodik, Dúl-fúl, haragszik, sír, kiált, ordít s futos!

Pedig én nem láttam még, hogy ollyan szép vadász Lett volna nálunk valaha, mint imez a mai.

(Ehó visszatér más Nimfákkal.)

Ehó. Itt e kopáron, itt vevém észre legelői,

Itt veszte utat, itt panaszlá dolgait.

Itt fogtam el, s itt bájolá meg szívemet Rózsajaka, márvány homloka, gyémánt szeme.

Szép volt az ifjú! — jobban érzem, mint tudom.

Mi boldog vagytok ti nimfa társaim,

Kiket a íkevély szépség tüze nem érinthetett,

Mert esküszöm, nem volna jobban dolgotok Mostan az enyémnél. Szánjatok meg, kedvesim, Tanítsatok meg, hogy segítsek káromon.

I. Nimfa. Én azt tanácslom, hogy feledd el Nárciszod, Mert sok sebet nem egyéb, csak az idő orvosol.

Én is szerettem, tudhatod, ama nagy vadászt,

A szép Leandert — és találd, hogy hagytam el?

Jól tudtam én azt, hogy Leander többnyire Hajnal hasadtakor — talán minden napon Kijára négy öt kis fütyésző ebeivel.

Várj — gondolám egykor — kileslek, hol vadássz! Csak tizenöt esztendős valék, virgonc leány.

Várom — megérkezik s fut a mirtuszliget Mesgyéinek. Követem. De ő nem lát, s megyen,

Míg meg nem állapik egy pataknál. Itt előbb Körültekint, és majd, levetvén kézivét,

Tegzét, sisakját, elterül a pázsiton,

S megfujja kürtjét. Ekkor egy pajkos Zefir Hengerge végig az illatos fák szinökön,

Mely azt jelenté, hogy Küthére száll alá —

S valóban így lett! Mostan ily jelenet nekem