Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Farkas István: Májusban szabadultunk
Farkas István A tél mindig újra visszatérőben volt. Ha egy-egy napra kibukkant a nap, azt is fázósan, öregedve tette. Napközben a keskeny priccsien hevertem, amely egy szíjgyártó műhelyében valószínűleg az inas ágyául szolgált. Ráértem heverni és gondolkodni, nemigen volt egyéb dolgom. Legfeljebb ételről és melegről álmodoztam, amiből mintha sohasem lett volna elég. Régi bajtársaim szétszóródtak. Legtovább Gyula zászlóssal maradtam együtt, akivel Graz környékén kóboroltunk (lehettünk vagy tizenketten), s kerestük az alkalmat, hogy élelemhez jussunk. így kerültünk a grazi SS-laktanya elé. Ügy terveztem, hogy bemegyek ennivalót kérni, amikor szemben kinyílt egy ablak, és egy női hang megszólalt magyarul: — Be ne menjenek, mert onnan nem lehet kijutni! Gyula megrezzent. Szétnézett, aztán az emberekkel együtt elrejtőzött egy mély árokban. Én bebátorkodtam a laktanyába. A forgóajtónál szíves mosollyal fogadott az őrszem. Előadtam a kívánságomat, ő mellém rendelt egy katonát, s megindultunk a parancsnokság épülete felé. Az udvarban egy SS-egyenruhába öltözött idősebb katona rohant hozzám, és magyarul rám kiáltott: — Az istenért, ne higgyen nekik, ne menjen be hozzájuk! Én is élelmet akartam kérni, s látja, beöltöztettek, nem mozdulhatok innen, pedig lassan már ötvenéves leszek! Civilben szombathelyi tanár vagyok! Megdöbbentem, kétszeres kollégák vagyunk, de nem szeretnék mindenben a sorstársa lenni. Mire beértem a parancsnokságra, már megint mosolyogtam. — Parancsnok úr, kérem, többedmagammal vagyok odakint, elfogyott az élelmünk, segítséget kérünk. — Hol vannak? — kérdezte a parancsnok. — Csak jöjjenek bátran, nagyon szívesen segítek. — Mindjárt értük megyek — mondtam, és máris siettem kifelé. A parancsnok gyanúsan nézett utánam, de lesoványodott, koravén arcom és deres szakállam eloszlatta gyanúját. Az őr kiengedett a forgóajtón, és utánam kémlelt. Én elsétáltam a mély árok felé. Észrevettem Gyula fejét, és lépteimet lassítva, odaszóltam neki: — Minél messzebbre innen! Menjetek az árokban mindaddig, amíg kiútat nem találtok. Ez nem nekünk való hely! Egyedül mentem tovább, s úgy tettem, mintha keresném az enyéimet. Ha valaki utánam nézett, csak ezt láthatta volna. Éjjelre azonban körülfogtak, és odatereltek egy szigetfélére. Akaratlanul is Sedan jutott eszembe, a Mosel és a Maas összefolyása, ahol a francia sereg dideregve várta a sorsát. májusban szabadultunk
