Irodalmi Szemle, 1972

1972/5 - Farkas István: Májusban szabadultunk

Késő reggel aztán döntöttek sorsunkról.

— Az ötven éven aluliak jelentkezhetnek az SS alakulatokba, ott mindent megkapnak. Az ötvenen felülieket családi táborokba internáljuk.

Néhány napi vándorlás után kijelölték a táborunkat. Frohnleitenbe kerültünk. Itt a véletlen akaratából tolmács lettem. Az előző nyáron Lavocsnén voltam ún. tábortiszt, s hozzánk volt beosztva a határállomáson egy csendőrszakasz. Velük volt egy pesti tűzoltótiszt, tartalékos csendőrhadnagy, aki nagyon megszeretett engem. S íme, hónapokkal (később a frohnleiteni számbavételkor ott állt a magyar és a német ezredes mellett. Amikor rám került a sor, odafutott hozzám, átölelt, és azt mondta a magasrangú tiszteknek:

— Pista bácsi mindent tud, vele voltam Lavocsnén!

A két törzstiszt intett, hogy álljak félre. így lettem aztán tolmács, akinek németül és valamely szláv nyelven is tudnia kellett. S így nem kerültem állományba, s nem törődött velem senki.

A tél még tartotta magát, pedig lassan már tavaszodnia illett volna. A Murán túl sátortáborok nőttek, Dunántúlról egyre jöttek a menekültek, akik maguk sem tudták, miért és hova „menekülnek“. Ott álltam a gyerekek és az anyák között, szerettem volna segíteni rajtuk, de a jó szón kívül egyebet nem adhattam nekik. Ahogy egyszer úgy álldogálok, odajön hozzám egy tizenhárom éves kis fekete magyar leány, és így szól:

— Bácsi, éhes vagyok!

Volt még néhány szivarom, amit csereüzletre szántam. Ezekből áldoztam fel négyet. Egy kilónyi almát, jó darab fekete kenyeret és három tojást kaptam értük.

A leány rendületlenül várt. Nem is mert arra gondolni, hogy becsapom, és nem viszek neki semmit.

Nem tudta, hogy mihez fogjon, beleharapott a kenyérbe is, az almába is. Közben rám nézett, és mosolygott. A nagy darab kenyér és az alma úgy elfogyott, mintha nem is lett volna.

— Ha lehet, holnap is hozok valamit — biztattam őt.

De másnapra eltűnt a tábor és kis pártfogoltam is.

A magyar ezredes úri kedvteléseinek élt. Megállította a Magyarországról érkező szekereket, és kutatást tartott. Ha kedvére való sonkát, cukrot vagy zsírt talált, azonnal rácsapott, kincstári holminak nyilvánította, és elkobozta.

Egy síró anya négy kis gyermekére mutatva így szólt:

— De hiszen nekik hoztam, a saját kamrámból, honnan jutottam volna én ‘kincstári holmihoz? Elég baj, hogy az uram katona, és hónapok óta nem kaptam róla hírt!

Az ezredes úr azonban nem tágított. Kocsisával átrakatta az elkobzott holmit a hin- tójába:

— A disznó istenit a szívtelen kutyájának! Hát nem az utolsó falatot veszi el a gyerekektől a kurvájának! Szégyellem magam, hogy ezzel az alávaló bitanggal valaha is egyforma egyenruhát viseltem! — tört ki belőlem a felháborodás.

Az ezredes magából kikelve rohant hozzám:

— Hát maga ki? Hogy mer valamit is számon kérni, maga senki?! Majd lesz gondom, hogy jobb helyre kerüljön!

Nem sok időbe telt, és Tóth Kálmán hadnaggyal, aki velem együtt méltatlankodott, szekérre ültettek és külön őrség kísért benünket a közeli büntetőtáborba, Semriiachba.

Itt aztán igazi keverék népség fogadott. Egy félreeső pajta padlásán ütöttem tanyát. Úri életem volt: nem kellett jelentkeznem vacsoráért, mert itt nem adtak enni. A kilók úgy fogytak rólam, hogy majd elfújt a szél.

Május kilencedikét a semriachi réten éltük meg. Hogy valóban vége a háborúnak, onnan sejtettük, hogy a szovjet ráták nyugodtan köröztek az Alpok felett, mintha leszállóhelyet keresnének. "

Kint feküdtünk a réten, látszólag semmire sem gondoltunk, de látni lehetett, hogy mindegyikünk a jövőt tervezgeti.

Kilencedike minden nagyobb esemény nélkül telt el. Másnap az osztrákok ünnephez készülődtek, mi pedig kora reggel ö-sszeszedtük a motyóinkat, és felsorakoztunk a főtéren. Csak akkor láttuk, mennyien voltunk Semriachiban vagy a közvetlen kör