Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Dénes György: Versek
Dénes György föld porából liliomszál Ki virág volt: nyiladozott, kortyolta az estharmatot, szirmain szivárvány éke, hajlott fölébe a béke. Föld porából liliomszál, holt időknek csöpp reménye, égi lángok zizge fénye, mintha szentség, mintha oltár. Száll a lélek, húzza szárnya, földre omlik lomha árnya, síron innen, életen túl börtönébe visszafordul. Megfakul a csillogása, nem sóvárog égi kékre hamu alatt hűl parázsa s ezer nap gyűl ezer éjre. szépen felelni Örökön együtt a világgal, szembeszegülve a halállal, mindig az ember mosolyáért, nem koporsóért — nyoszolyáért. Bölcső fölött dúdolni hosszan, kis lángot óvni meghatottan, mosolyogni — ha törten, vénen, elmélázni egy falevélen. Értelmét venni minden szónak, szépen felelni, hogyha szólnak, mert szó igaza arany-ablak, és az igazak megmaradnak. Csak a hazugság dől a sírba, a gonoszt a föld elpusztítja. Igaz ember emberként érez, ne nyúlj haraggal más szívéhez. szobor Jaj, vigasztalan és hideg kőbe faragták lelkedet, kő őrzi már, időtlen álom, csendbe dermedő föld, egek roppant búrája, eltökélt forma, mit isten vésője vágott, hogy benned élje majd tovább a boldogtalan halhatatlanságot. egyetlen ég Nem félelemben élni és szeretni, de mint a forrás szépen megeredni, csilló kövek közt csörgedezni halkan, — lélekben a visszajáró dallam —, hűs páfrányok közt tűnődni a léten, örök sorson és örök menedéken, s amit nem tudnak boldogtalan lelkek, elringatni az egyetlen szerelmet, mert egyetlenből fakad annyi másik szirombontástól késő lombhullásig, s mit egyetlen ég tükröz szakadatlan, a világ nyílik benne öntudatlan, a világ, melyben millió szem lángol és milliónyi isten-arc világol, és boldogok és szomorúak álmát zsolozsmázzák az összehajló nyárfák, és minden árva csermely összefolyna, és minden ember egymáshoz hajolna; hol a megváltás, merre kell keresni, mert nem lehet csak élni s nem szeretni. így állok én is Recehártyámon összemosódik a világ, távolról nézve erdővé állnak össze a fák, sötét függönyét szenvedve tartja az ág, az ág. Csupa megalkuvás a fa, nem ismeri a gyötrelem dacát. Hallod? Lassan hullatja sóhaját. Így állok én is önmagam körében, áttetsző téli éjben így állok én. Fájdalmam parazsán, szenén így állok én. Mert börtönöm a test, s a testi kín a lelkem is lehúzza, lihegj, lihegj, te vágyak nyomorultja. Heverj az éj kemény jegére, körül se nézz, szemedben összemosódik földdel az ég, s rádszáll egy csillag, mennyei holló.
