Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Turczel Lajos: Gaál Gábor útja
Az öt fejezetre oszló monografikus tanulmányt nagy adatgazdaság jellemzi. Az adatbőség már az életrajzi jellegű első fejezetben (Sors és jellem) meglepi az olvasót. Az irodalmi és szerkesztői munkába aszketikusan bezárkózó Gaál Gábor magánéletéről eddig igen sovány ismereteink voltak. Most olyanokat tudunk meg róla, hogy József Attilához hasonló nehéz gyermekkora volt, tizenkét éves koráig kosztba adott gyerekként nőtt fel; az első világháború frontjain — ahová az egyetem padjaiból került — olyan katonai kitüntetéseket szerzett, amelyek a Horthy-Magyarországon a „vitézi“ cím elnyerésére jogosítottak. Észak-Erdély visszacsatolása után fel is kínálták számára a vitézi rangot, de az állás nélkül tengődő, óraadásból élő Gaál az ilyen szirénhangokkal szemben természetesen süket maradt. Az életrajzi fejezetben arról is szó esik, hogy a gimnáziumi vallásos nevelés hatása Gaál Gábornál a világháború idején és az 1918-as forradalom napjaiban is megnyilvánult. Ekkor — és később átmenetileg az emigrációban is — különböző misztikus nézetek (például a tolsztojanizmus) voltak jellemzők reá. Érdekes, hogy a szerző ezzel kapcsolatban nem tér ki arra a súlyosan negatív jellemzésre, melyet Kassák Lajos az Egy ember élete című művében adott a fiatal Gaálról. Kassákot ennek az utólagos elfogult véleményének megformálásában minden bizonnyal befolyásolta az a körülmény, hogy az 1929—30-,ban folyt Kassák-polémiába a Korunk is bekapcsolódott. (Amint arra a szerző rámutat: Gaál a munkásmozgalom és a baloldali irodalom szempontjából károsnak tartotta és elítélte az egyre inkább elfajuló polémiát, és akkor, amikor a Korunk számára is elkerülhetetlenné vált az állásfoglalás, egy Fábry Zoltánhoz írt levelében a következőket jelentette ki: „Kassákkal szemben nem akarok más magatartást jelvenni, mint a teljes tárgyilagos kritika magatartását... Állom velük szemben a harcot, de csak tiszta fegyverekkel... A lap presztízsének tartozom azzal, hogy az esetleg most meginduló vitát elvi mederben tartom.“ Meglepő és új adatokban a monografikus tanulmány második és harmadik fejezete a leggazdagabb. Mindkét fejezet olyan jelentős vonásokat tár fel és dolgoz ki Gaál Gábor portréján, amit mi eddig nem, vagy csak utalásszerűén ismertünk. A második fejezet (Filozófiai odisszea) mély és széles filozófiai műveltségét és erudícióját, a harmadik fejezet (Avantgarde és realizmus) pedig az avantgardizmussal való intenzív kapcsolatát mutatja be. Ezekben a fejezetekben (különösen a másodikban) a szerző rekonstruáló képessége és bátorsága is igen előnyösen mutakozik meg: a források hézagait, az adat-elégtelenséget kitűnő elemzésekkel, forrásösszevetésekkel és következtetésekkel tudja pótolni és ezáltal a tárgyalt jelenség teljes képét megrajzolja. Példaként a második fejezet Kanttól Hegelig — kitérővel című alfejezetét hozhatjuk fel, amelyben konkrét adatok hiányában két lehetséges alternatívát állít fel azokról a filozófiai művekről, amelyeknek tanulmányozása Gaált a kanti filozófiától Hegelig és a dialektikáig vezette. A második fejezet egyik legérdekesebb alfejezete a Bölcseleti Koszorú címet viseli. Az 1925—26-ban átmenetileg és félillegálisan Magyarországon tartózkodó Gaál Bölcseleti Koszorú címen filozófiai olvasókönyvet, szöveggyűjteményt akart kiadni. Az 1300 kéziratos oldalból álló anyagot — amelyet a hagyatékában találtak meg — nagyrészt ő fordította le magyarra. Ennek a nagy anyagnak a különböző filozófusok és filozófiai rendszerek között megoszló arányai .azt mutatják, hogy Gaál ebben az időben a marxista filozófiához még nem jutott el. A társadalom szocialista átalakításának poltikai programját a Tanácsköztársaság létezése óta rendületlen meggyőződéssel vallotta, de a marxista filozófiát csak a húszas évek végén tette maradéktalanul és véglegesen magáévá. Kitérőkkel és kanyarokkal terhes filozófiai fejlődéséhez hasonló irodalomszemléletének alakulása is. A szerző ebben a vonatkozásban is hangsúlyoz és gazdagon demonstrál egy olyan pozitív vonást, amely Gaál Gáborra — egy szemináriumi dolgozat tanúsága szerint — latin-magyar szakos egyetemi tanulmányai óta jellemző volt: az irodalmi mű elemzésénél szigorúan a szövegből indult ki, és a bírálat impresszionista és voluntarisztikus módszerét elutasította. Hasonló tartós és pozitív vonás volt az az ellenszenv, amelyet a népi-nemzeti esztétika síkján megrekedt hagyományos realizmus iránt érzett. Az avantgardizmussal való Intenzív kapcsolata egyrészt abból a negáció- ból adódott, mellyel a hagyományos realizmushoz (és naturalizmushoz) viszonyult,
