Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Turczel Lajos: Gaál Gábor útja
másrészt az avantgardista irányzatok kezdeti társadalmi elkötelezettségéből való azonosulásból. Az avantgardizmus lelkes igenléséről a publikált kritikákon, recenziókon ikívül a hagyatékban talált kéziratos bécsi füzetek tanúskodnak. Ezeknek a naplószerű feljegyzésekből, meditációkból álló füzeteknek — melyeket a monografikus tanulmány szerzője a harmadik fejezetben aknáz ki a legjobban — Gaál Gábor egész emberi és írói fejlődése szempontjából felbecsülhetetlen értékük van. Itt találhatók azok a vívódások, amelyeket a líra és a kritika között vacilláló fiatal irodalmár — a „Mi az én lehetséges egyetlen műformám, ahol ón maradéktalan vagyok?“ kérdés felvetésével — önmagával folytatott. Mint tudjuk, ebből a vívódásból a kritikus került ki győztesen, aki már akkor ilyen mélyen átérzett, de eszmeileg még ellentmondásos krédókat tűzött ki maga elé: „A kritika bírói szék, és mint minden bírói szék — etikai magaslat, amely az abszolút idea törvényeinek szellemén emelkedik... Minden igazi kritika racionális és lirizmus nélküli, de telített az ideától való mély áthatottság pátoszától ... Fogékonyság és rendre való törekvés anarchisztikus impresszionizmus, szép- ségszürcsölés, jólakottság után." Érdekes, hogy a példát nyújtó (kritikai hagyományból az elkötelezett kritika nagy orosz alakjait: Belinszkijt, Dobroljubovot és Piszarevet emelte ki. A bécsi füzetek tanúsága szerint a fiatal Gaál az avantgardista irányzatok közül az expresszionizmust tartotta a legtöbbre, de a dadizmus iránt is megbecsülést érzett. A két irányzatot nemcsak művészi, de filozófiai rendszerként is fogta fel. A szerző különböző adatok összevetésével valószínűvé teszi azt, hogy a tízes években az egyetemista Gaál Gábor az akkor kibontakozó futurizmusnak nemcsak elvi, de gyakorlati híve is volt; a húszas években viszont ezt a fasizmusba torkolódott irányzatot már élesen elítélte. Gaál a szocialista realizmus kibontakozásának alapjául szolgáló új típusú realista áramlatokhoz is az avantgardizmus platformján jutott el, ami érdekes, de logikus is, hiszen a megújuló realizmus különböző kísérletei a Szovjetunióban a művészi forradalom jegyében zajlottak le, „az októberi akarat egy részének“ tekintették, hirdették magukat. Gaál kikristályosodó irodalomszemléletének központi magvává egyre inkább a társadalmi elkötelezettség követelménye vált; ez kötötte őt véglegesen a realizmus eszményéhez és szakította el a nyugat-európai avantgárdtól, melynek egyes csoportjai a húszas évek második felében már lemondtak az etikai és szociális állásfoglalásról és a művészi lázadást öncélként fogták fel. A szerző számos adattal igazolja, hogy az avantgardizmustól világnézetileg elszakadt Gaál Gábor nem vetette el azokat a maradandó értékű művészi vívmányokat, melyeket ez a művészi mozgalom létrehozott. „Még a polgári avantgarde valóban dekadenciába hajló irányzatainak műhelyeredményeit is méltányolta, s miközben élesen bírálta eszmeiségüket, e pozitívumokat a szocialista művészet jogos örökségének tudta, és szorgalmazta, hogy a szocialista művészek és írók birtokba vegyék, asszimilálják és továbbfejlesszék ezeket a vívmányokat." A monografikus tanulmány negyedik fejezete (A Korunk szerkesztője) Gaál Gábor emberi és írói életútjának olyan szakaszát mutatja be, dolgozza fel, amelyet a Gaál- irodalom már eddig is elég részletesen feltárt; a szerkesztő Gaál Gábor a mi köreinkben elsősorban Fábry és Balogh Edgár emlékező, tisztelgő írásai révén került intim közelségbe. Tóth Sándor azonban ebben a fejezetben is sok újat tud mondani, és több ismert jelenséget, élet- és életműi mozzanatot új megvilágításba tud helyezni. Ebben a vonatkozásban különösen A népfront előtt című alfejezet emelkedik ki, melyben a szerző kimutatja, hogy a türelmetlennek és dogmatikusnak is ismert Gaál Gábor a népfronti összefogás elvét már annak meghirdetése előtt alkalmazta a Korunkban, éspedig abban az időszakban is, melyet a lap proletkultos-szektás szakaszának neveznek. A rövid terjedelmű ötödik fejezet (Epilógus) Gaál Gábor 1945 utáni pályáját ismerteti, mely a személyi kultusz évei alatt tragikusan derékba tört. A vele szemben alkalmazott méltatlan eljárás (mely a párttagságától való megfosztásban tetőződött), az 1952-től elhatalmasodott súlyos szívbetegség és az 1954-ben bekövetkezett halál megakadályozták alkotóenergiái teljes kibontakozását. Csak sajnálni lehet, hogy Gaál Gábor esetében nem valósulhatott meg az a nagyszerű másodvirágzás és életművi kiteljesedés, amelynek Fábry Zoltánnál mi annyira örülhettünk.