Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Turczel Lajos: Gaál Gábor útja
Turczel Lajos GAÁL GÁBOR útja Gaál Gábor az első világháború utáni marxista irodalomkritikának egyetemes magyar viszonylatban egyik legjelentősebb alakja. Az Akadémiai Kiadó gondozásában 1964—66 között megjelent hatkötetes magyar irodalomtörténet úgy aposztrofálja őt és Fábry Zoltánt, mint a két nagy egyéniség: Lukács György és Révai József mellett feltűnt kortársi nemzedék „legnagyobb mestereit“. Ez a — Fábry Zoltánéval párhuzamos — kivételes megbecsülés bennünket, csehszlovákiai magyarokat különös örömmel tölt el: köztudomású, hogy a kolozsvári Korunkat szerkesztő Gaál az aktív munkatárs és a csehszlovákiai szerkesztő szerepét vállaló Fábryval szorosan együttműködött, és folyóirata a haladó csehszlovákiai magyar irodalomnak is jelentős bázisa, Fábry szavával élve: „szállása, erőssége és egyik fontos vagyontétele“ volt. Fábry metaforikus megfogalmazású elismerése a matematika nyelvére lefordítva többek között azt jelenti, hogy a Korunkban 1926 és 1940 között csehszlovákiai magyar szerzőktől ötszázötvennél több írás jelent meg. Ha Gaál Gábor Irodalomkritikai, esztétikai és publicisztikai munkásságát — a fel- szabadulás után kiadott három válogatott kötetének és az újságokban, folyóiratokban fekvő további anyagnak a becslése alapján — mennyiségileg mérlegeljük, akkor úgy látjuk, hogy az életműve szerényebb terjedelmű, méretű. Már az eddigi Gaál-irodalom kellőképpen rávilágított arra, hogy itt nem terméketlenségről, szűkszavúságról van szó, hanem arról, hogy Gaál Gábor a legjobb alkotó korszakából tizenkét esztendőt az egyéni életmű gyarapítása helyett a Korunk rendkívüli erőfeszítéseket megkívánó szerkesztésére-fenntartására áldozott. A Gaál-irodalom legújabb művének, a Tóth Sándor által írt monográfiának (G. G. — Tanulmány Gaál Gáborról, a Korunk szerkesztőjéről, Bukarest 1971) az talán a legnagyobb érdeme, hogy egyrészt kimutatja az áldozatos szerkesztői munka életművi jelentőségét, másrészt — a pálya és fejlődés teljes átvilágításával — feltárja azokat az adottságokat, lehetőségeket, terveket, melyek az egyéni életmű építése szempontjából részben vagy teljesen kiaknázatlanok maradtak. Tóth Sándor könyvének megírását az tette lehetővé, hogy a Gaál Gábor tanítványaiból alakult munkaközösség az ötvenes évek második felében összegyűjtötte az addig nem ismert vagy Romániában hozzáférhetetlen Gaál-publikációk nagyrészét. A szerző kitűnő erudícióval használta fel azokat a — diákévekben, emigrációban és később keletkezett — kéziratokat is (egyetemi szemináriumi dolgozat, versek, naplószerű feljegyzések, önéletrajzi fogalmazványok stb.), amelyek Gaál Gábor halála után kerültek elő. Az Előszóban szó van arról, hogy a téma szempontjából jelentős anyagokat tartalmazható néhány forrásnak (például a Hatvany-, Sinkó- és Fábry-hagyaték- nak) átnézésére még nem került sor. Ezért és egyes részek összevonása, rövidítése miatt a szerény szerző a kötetet nem monográfiának, hanem a születőben levő monográfiához szükséges előmunkálatnak, „pályaképének minősíti, a címben pedig a „tanulmány“ elnevezést használja. A 360 oldalas könyv terjedelméből a monográfikus tanulmány — a Jegyzetekkel és a Gaál Gábor életének és tevékenységének adatai című függelékkel együtt — 269 oldalt foglal el. A további 91 oldalon az L. Gál Anna által összeállított bibliográfiát (Gaál Gábor megjelent műveinek bibliográfiája) és a névmutatót találjuk.
