Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Bunčák, Pavel: Ismétlés (Veres János fordítása)
Pavel Bunčák ismétlés Végre megadatik hogy nevükön nevezzem a dolgokat mi az éj mi a nappal mi a gyönyör s mi az álom nem vagyok már egyedül közöttetek állok elveszett elbukott s az égiek szemében kárhozott gyalogos itt vagyok ím ahol többnyire néma árnyak sietnek koravének nyúzottak s csupán részegen mosolygóak pedig szép anyák szülhették őket is egykor elvakult szemek előtt vágyakoztak s vajúdtak igazságosak voltak mint az eső mint a szél mint az orkán hogy kiderüljön végre az ég s az apák odaadóan forgassák a kerekeket hiszen nap nap után gondolat nélkül él az ember csak nagy ritkán dobja oda a gyeplőszárat hogy kitörjön belőle egyedülvaló önmaga a meztelen lélek amely csak szokásból visel inget mert aki nagyon mélyre lelát tudatába ki leszáll olykor szíve rejtelmes odúiba s eszmélete meredek fedelén is tud sétálni az előtt könnyen felfedik magukat az emberek-alakok nem tudván róla hogy teljesen pőrék a szivárványszín tollúkból kivetkőzött csibék a boncasztalon fekvő ideológia-nélküli hullák kik nem szégyenkeznek immár nincs vallásuk s nemzetiségük s hamarosan eltűnik nemük és szépségük mely hirtelen teljesen elvesztette értékét mert a rólad szóló dal a rólad regélő emlék olyan mint a tűnő fülemüle az égbolton magad maradsz és porrá leszel Végre megadatik hogy nevükön nevezzem a dolgokat s eldobjak mindent ami ismételhető a kezeket s a lábakat s a teli gyomrokat az ember-csinálta kereket és emelőrudat a hajtóanyagot mit a föld csontjaiból sajtoltunk a mai nappal idegen városokkal magánnyal és messzeségekkel teli lelkeket mindent amit egykor átélt elfelejtett ükapátok ami bennetek a biológián túl is maradandó ti munkába induló szerelemre kész gépek kik mind a szívetek szava szerint valók vagytok hasonlítunk egymásra mint két hüvelykujj csak az ujjlenyomatból ismered fel saját bűnödet mely szép és ártalmatlan s csak annyiból áll hogy valamit még mindig áhítsz az embertömeg a napok s az árvizek hullámai közt a szépség árjában mely eltűnik mint az ember legutolsó kincse hogy megtalálod önmagadat hogy önmagadban még egyszer megismétlődj tökéletesebben mint abban akit elhagytál sokakéhoz hasonlító létedben e földön mely gyorsan zsugorodik míg egyszer majd egészen elfogy
