Irodalmi Szemle, 1972

1972/5 - Chmel, Rudolf: Adalék a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok tanulmányozásához (Befejezés)

a szlovák irodalmat, ahogy a Zora, a Hronka, a Týdenník, a Tatranka, az Orol tat- ránsky, vagy a Hurban-féle Slovenské pohľady sem törődött a magyar írásbeliséggel. Ogyszólván egymás kölcsönös negációjáról beszélhetünk, érdektelenségről, amely később a politikai viszonyokban éleződött ki. Mivel az irodalom helyettesítette (kisebb eltérésekkel) mindkét oldalon a politikát, a helyzet nem is alakulhatott másképpen. Az 1848—49-es forradalom előtt azonban bizonyos exkluzivitás, illetve kölcsönös elszigetelődés mégis szerepet játszott mindkét irodalomban. A szlovák irodalom — kultúra

— képviselői a XIX. század első felében részben magyar iskolák révén szerezték meg alapismereteiket (itt azonban nem beszélhetünk lényegesebb magyarosításról — ezek az iskolák sem negatív, sem pozitív értelemben nem hagytak bennük mélyebb nyomokat), felsőbb tanulmányaikat pedig Németországban folytatták, azaz a német és rajta keresztül részben a többi nyugat-európai irodalom felé tájékozódtak. Ez is oka annak, hogy a szlovák irodalmat a klasszicizmus és romantika korszakában alig érdekelte a magyar. Ehhez társult még a szláv együttműködés gondolata, más-más vonatkozásokban az egész XIX. század folyamán. Később, különösen a realista periódusban, az erős ruszofil orientáció „rombolta“, illetve semlegesítette a szlovák-magyar kapcsolatokat, olykor negatív következményekkel is. Magyar részről ezt az érdektelenséget a politikai szempontokon kívül egy erős nyugat-európai irodalmi tájékozódás is meghatározta, az a törekvés, hogy művészi eredményeivel minél aktívabban odacsatlakozzék, s ennek eredménye egy olyan nemzet „kis“ irodalmának tudatos vagy akaratlan lebecsülése, amelynek sajátszerűségét lépten-nyomon kételyek kísérték.

Idővel azonban a romantika fölbomlása, a realizmus, később a szimbolizmus fejlődése idején mégis sor kerül némi aktivizálódásra mindkét oldalon, de csupán néhány szerző érdeméből, s ez megint a két irodalom fő fejlődési vonalán kívül történik. Néhány napilap, folyóirat és más kiadvány (Vasárnapi Újság, Budapesti Szemle, a Kisfaludy Társaság Évkönyve stb.) elvétve helyet ad a szlovák irodalomnak, mint nálunk az Orol, a Bobula-féle Slovenské noviny, a Národnie noviny, a Slovenské pohľady és persze a kormánylapok, illetve az állam által pénzelt hungarofil és magyarosító programú lapok is, amelyek irányát nem csupán az irodalom érdeke vezette (Svornosť, a Horňanský-féle Slovenské noviny, Vlasť a svet, Krajan stb.) Az államfordulat után mind a szlovák, mind a magyar irodalomtudomány lényegesen nagyobb arányban szentelt figyelmet a tárgyalt problematikának. 1918 előtt leginkább csak alkalmi cikkek (tanulmányok, emlékezések) jelentek meg, s csak kisebb számban jöhetnek számításba valóban irodalomtörténeti vagy kritikai irányú munkák. Szlovák részről az anyag szegényesebb, m!nt magyar oldalon. Itt leginkább az irodalomkritikai és történeti módszerek szinkretizmusáról beszélhetünk (filológiával, biográfiával, lélektannal, politikával, történelemmel) — a módszerek olyan konglomerátumáról, amelynek eredménye többnyire a munkák eklektikus jellege, a megítélt mű esztétikai funkciójának komolyabb megismerési szándéka nélkül. Érvényesül benne a lélektani irány, és egy-két, a Taine-koncepcióval rokon vonás (többé-kevésbé véletlenszerűen, s tulajdonképpen, mint például Banšellnél, inkább csak sejtésekben, mint tudatosan, bár ő közvetve, magyar forrásokból is ismerhetett bizonyos, a pozitivizmusra utaló alapelveket). A központban az író személyisége áll, a szerző élete, bizonyos lélektani mozzanatok, s már kevésbé a kor és az irodalom specifikus kérdései; inkább elszigetelten vizsgált jelenségek és művek, mint besorolásuk valamely kapcsolatrendszerbe. Az irodalmi művek értékelésének apriori politikai képzeteket kell szolgálnia. A pszi- chologizmusnak, valamint a taine-i „faj, környezet, idő“ hármaselv és irodalomtörténeti koncepció átvételének — amely a művészetek történetében a nemzeti lelket kutatta — megvolt mind a pozitív, mind a negatív hatása, különösen néhány, az irodalommal kevésbé összefüggő kérdés elemzésében (Petőfi „családfája“, „renegát“ volta stb.). Taine és Guyau nézeteit a szlovák irodalomtörténetírásban és kritikában Vajanský és főleg Bújnák alkalmazta. Az államfordulat előtti helyzetet (bár igyekeztünk több vonatkozásban bizonyos belátó értelmezést nyújtani) jól jellemzik tehát Milan Pišút más kapcsolatban, de kisebb változtatásokkal területünkre is érvényes szavai: „Vicék első műve (Literatúra na Slovensku) nem valamely irodalomtörténeti iskolából sarjad tehát, nem támaszkodik például Taine-re vagy Schererre, ahogy gyakran hangoztatni szokás, hanem közvetlenül a szlovák hagyományokból, szlovák szükségletekből — a sajátos szlovák anyagból nő ki. Erről a műről elmondható, hogy