Irodalmi Szemle, 1972

1972/5 - Chmel, Rudolf: Adalék a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok tanulmányozásához (Befejezés)

azonban az irodalom perifériáján maradtak. Andrej Trúchly-Sitniansky mintha Skultéty szavait egészítené ki, amikor még előtte (1891-ben), Sládkovič Detvanjának Gold- berger-féle magyar fordítást recenzálva, reménykedő hangon megjegyzi: „Most legalább magasabb értékelést lát majd irodalmunk ott, ahol eddig csak kínos gúnymosolyokkal találkozhattunk... Sem magyar testvéreinknek, sem nekünk, szlovákoknak nincs még világhírű szépirodalmunk. Dolgozzunk mindnyájan vállvetve, hogy szép hazánk hírre keljék: ez a valódi hazafiság“. (Literárne listy 1892, 45.) Az objektív helyzet azonban inkább divergens irányban fejlődött.

Az államfordulat előtti magyar olvasó és kritika szintén elsősorban a szerző személyén át nyúlt a szlovák irodalomhoz, az irodalmi visszhang főleg a szerző — átvevő vonalon valósult meg, s csak ritkán a szöveg és az átvevő vonalán. A mű, a szöveg háttérbe szorult. A magyar irodalom részéről itt bizonyos atyáskodó, lenéző viszonyt is regisztrálnunk kell, ezért fordultak a magyar szövegek és fordítások szlovák szerzői olyan gyakran közvetlenül a magyar olvasóközönséghez, hogy az elfogulatlanul ismerkedhessél? a szlovák irodalommal.

1919 után a szlovák irodalom fogadtatásában a helyzet nem kevésbé volt bonyolult, mint az előző időszakban; általában a kiélezett politikai légkör nyomta rá bélyegét. Itt csak néhány alaptendencia föltárására szorítkoztunk; ezek a szlovák Irodalom magyar sajtóvisszhangjában és máshol realizálódtak.

Ezeknél a tényéknél a nagy-magyar gondolat létéből kell kiindulnunk, amely az irodalomtörténetírás és a kritika szerepén belül a hungarocentrikus elv túlzó hang- súlyozásában nyilvánult meg, ezt viszont a magyar irodalomtudomány korabeli szellemtörténeti orientációja tovább hatványozta. Ezeket a tényeket lélektani viszonylatokba is bele kell helyeznünk, mivel minden olyan szerző, aki ebben az időben a szlovák irodalomról írt, az ismert nemzeti és állampolitikai antagonizmusok változatlan hatása alatt állt, miközben többnyire némi nosztalgiát is érzett szülőföldje után. A hungaro- centrizmus gyökerei is nyilvánvalóbbak lesznek, ha meggondoljuk, hogy a szlovák irodalom népszerűsítésének puszta szándéka is ellenzékiséget jelentett az uralkodó körök nagymagyar koncepciójával szemben.

Az államfordulat után gazdagabbá vált a szlovák irodalom visszhangja, s ezt megfigyelhetjük a recenziók, cikkek, tanulmányok és összefoglalók növekedő sokaságán, amely végül a szlovák irodalomtörténet megírásában tetőzött. Irodalomtörténeti tanulmányaikban a szerzők foglalkoztak Szilágyi és Hajmási, Pázmány, a Cantus catholici és Ribay problematikájával, sőt Szilágyi J. művében szintetikus összefoglalás is született. A XIX. század olyan alakjai és művei között, amelyekkel a magyar irodalom- tudomány foglalkozott, elsősorban a fölvilágosódás mozgalmát kell említenünk Kollárral, Hollýval, Sládkovičcsal, néhány összefoglaló tanulmányt a szlovák romantikáról, a szlovák szellemi élet kezdeteiről, a szlovák líra államfordulat előtti fejlődéséről; e kutatások eredményeit Sziklay László első terjedelmesebb összefoglaló munkája (A szlovák irodalom, 1941) tartalmazza, amelyben még érezhető a hungarocentrikus szemlélet túlsúlya. A realisták közül főleg Hviezdoslav iránt volt tapasztalható érdeklődés, de Kukučín, Tajovský, Jesenský, illetve Urban, Hronský és mások nevével is találkozhatunk. Több cikket közölt az Apolló, a Magyar Szemle (egyébként irredenta, reakciós, antiszemita folyóirat), a Láthatár stb. Nem minden lap ismerte aprólékosan a szlovák irodalmat, némelyikben a magyar irodalmi fensőbbség hangsúlyozása, illetve túlzó hungarocentrizmus is érezhető, másokon bizonyos dilettantizmus, műkedvelő jelleg, felületesség hagyott nyomot. A szlovák irodalmat elég gyakran recenzálták; az említett folyóiratokon kívül találkozhatunk eredeti és magyarra fordított szlovák irodalmi művek recenzióival a Literatúrában, a Kalangyában, az Erdélyi Helikonban, Az Oj Időkben, A Hétben, Korunkban és más folyóiratokban is. Az egyik legjelentősebb XX. századi magyar irodalmi lap, a Nyugat egyetlen szemelvényt sem közölt a szlovák szépirodalomból, s 33 éves fennállása során — rövidebb cikkben és glosszában — mindössze négyszer reagált rá. A szlovák tárgyú recenziók Kukučín, Jesenský, Tajovský, Urban, Kostra műveivel, illetve folyóiratokkal (Elán) foglalkoztak, gyakran került sor átfogó tanulmányokra a kortárs szlovák irodalomról stb. A szerzők közül említsük meg a fölsoroltakon kívül Kemény G. Gábor, Farkas István, Vájlok Sándor, Sándor László, Kázmér Endre nevét. Többnyire szó s'ncs mélyebb elemzésekről; inkább csak egy-egy rövid, főleg pozitív értékelésről beszélhetünk, s így a szlovák irodalom fron-