Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Chmel, Rudolf: Adalék a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok tanulmányozásához (Befejezés)
futása esetében). Skultétynak ez a munkája voltaképpen elsőként hozta közel a magyarokhoz rendszeresebb, hitelesebb és terjedelmesebb tormában a szlovák Irodalmi fejlődés problémáit, s ez egyáltalán Skultéty egyetlen szlovák irodalomtörténeti szintézise, s kétségtelen, hogy a szlovák irodalom kedvezőbb magyar fogadtatását kívánta vele szolgálni. Az ő tanulmányára építette a szlovák irodalomnak szentelt fejezetét Pechányi Adolf is A tótokról című munkájában (1913). Az értékelésben Czambel nyelv- tudományi munkált, Jaroslav Vlček, A. Pražák és mások néhány tanulmányát is fölhasználja. Az áttekintés aránylag elfogulatlan, tényekben viszonylag gazdag, s a szerző azt igyekszik bizonyítani, hogy „a tót Irodalom sokkal népiesebb jellegű, mint a magyar“, valamint azt, hogy „a tót irodalom történelmi alapjai közösek a magyar irodaloméival.“31 Kisebb glosszákon és cikkeken kívül, amelyek egy-két alkalmi századeleji akcióval függtek össze — például Hviezdoslav fölvétele a Kisfaludy Társaságba (1912), illetve Petőfi versei szlovákul (1911), meg kell említenünk Asbóth Oszkár figyelemreméltó cikkét Vajanský összegyűjtött műveinek első négy kötetéről (Budapesti Szemle 1909). Asbóth beszámol a kötetek tematikájáról. Helyesen figyelmeztet, hogy az utolsó magyar újságolvasó is tudja, hogy Vajanský szlovák „agitátor“, ám „a legműveltebbjeink sem sejtik“, hogy mint író is figyelmet érdemel, s ezért azt ajánlja a magyar közvéleménynek, hogy föltétlenül ismerkedjék meg Vajanský műveivel. A korszak visszhangjelenségeinek alkalmi jellege nem teszi lehetővé, hogy bizonyos koncepció alapján, mint egy határozott tájékozódás megnyilvánulásait értékeljük őket. Fontos mozzanat a kritikai, publicisztikai vagy irodalomtörténeti szövegek szerzőinek profilja is. Rendszerint másod- és harmadrendű irodalmárok voltak ezek, ami önmagában véve még nem negatívum. Körvonalazottabb tájékozódással, állásfoglalással és pozitivisztikus interpretációs törekvésekkel Várnai, Wagner, Pechány, Bachát, Skultéty esetében találkozhatunk. Minden hézagosságuk, gyakran korlátozott tájékoztató értékük ellenére a magyar közönség ezen az úton elég jelentős ismeretanyagot kaphatott a szlovák irodalomról. Ez az anyag — minden viszonylagos bősége és pozitív célzata mellett — nemigen hatott lényegesebben a magyar kulturális közvélemény tudatára. A magyar olvasó az államfordulat előtt csak véletlenszerűen jutott ezekhez az ismeretekhez, s fogadtatásukat irodalmon kívüli szempontok befolyásolták. Inkább csak szlovák vagy magyar származású egyedek aktivitásáról és kezdeményezéseiről (Bachát, Gáspár), a politikai gátak áthidalását célzó irodalomterjesztő igyekezetről beszélhetünk. A szlovák irodalom magyar fogadtatása természetesen nem öleli fel a szlovák-magyar kétirodalmúság elemeit, s ha igen, csak nagyon korlátozott mértékben. A magyar olvasó nem volt magyar-szlovák bilingvis. Ha ez az eset mégsem mondható ritkának, úgy többnyire elmagyarosodott vagy más úton-módon beolvadt rétegek esetében állt fönn, akik a szlovákot csupán nem-irodalmi nyelvként használták. A magyar (főleg városi) olvasó főleg magyar-német bilingvis volt. Lehetséges viszont, hogy éppen ezért nagyobb számú a szlovák irodalom magyar irodalomkritikai, irodalomtörténeti és publicisztikai konkretizálása: annak, hogy az irodalmat és problematikáját eredetiben ismerjék meg, hiányoztak a nyelvi föltételei. Másrészt a fordítások száma az államfordulat előtt alacsonyabb lesz a szlovákról magyarra, mint a magyarról szlovákra átültetett művek esetében, s ez arra vall, hogy a magyar irodalmi élet alig érezte szükségét, hogy közvetlenül szlovák irodalmi szövegek befogadására törekedjék. Az átfogó tanulmányok jelentőségét (Czambel, Skultéty, részben Pechány) sem szabad túlértékelnünk, mert — főlps» az első két esetben — enciklopédikus természetű kiadványokba készültek. Maga Skultéty is szólt a magyar irodalom közönyéről a szlovákkal szemben az említett Matzenauer-féle Petőfi-fordítások fogadtatása ürügyén, s még azt is megjegyezte, hogy a Marina- és Detvan-fordítások „semmit sem jelentenek. Először is nem magyarok fordították, másodszor pedig fordításban sem óhajtják megismerni őket“. (Slovenské pohľady 1883, 247). Vagyis a szlovákok nem csupán írtak magyarul a szlovák irodalomról, hanem fordítottak is magyarra. Ez még alapjában véve nem volna olyan nagy hiba, ha a szövegeket hitelesként, a magyar irodalmi kontextusba illeszkedőkként fogadták volna. Többnyire sziklay L., Die slowakische Literatúr in dér ungarisehen Literaturwissenschaft. Különlenyomat a Donaueuropa II/5-ből, Budapest 1942, 7.
