Irodalmi Szemle, 1972

1972/5 - Chmel, Rudolf: Adalék a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok tanulmányozásához (Befejezés)

rendszeresebben publikált. Számos műfordítói tettén kívül (népköltészet, Kollár, Kuz- mány, Sládkoviö, Botto, Húrban, Chalúpka, Štúr, Cajak, Bachát, Grajchman, Országh) cikkeivel, glosszáival, bírálataival széleskörű munkát végzett egy olyan korban, amikor a magyar irodalom és irodalomtudomány közömbösen lépett el a szlovák irodalom mellett.

Első cikkeiben Gáspár a szlovák irodalom bemutatására vállalkozott. (Ez szerinte csupán a XIX. századdal kezdődik). Szerzőről szerzőre halad, és tömören jellemez, illetve fölsorol számos szlovák írót Bernoláktól Bachátig. ír a Maticáról és Szeberé- nyi szlovák népdalantológiájáról. Jelentősebb A tót irodalomból című cikke, amely a Figyelő című lapban, a szlovák Matica betiltása után (1876) jelent meg. Itt tágabb földrajzi-néprajzi alapozással kezdi. A szlovákot tekinti a „legtisztább“ szláv nyelvnek. A régibb szerzők közül Tranovskýt, Krmant, Hruškovicot említi, ezek után Bernolákkal, Hollýval és Kollárral foglalkozik, akinél legmagasabbra a Národnie spie- vankyt értékeli. Részletesen elemzi Štúr munkásságát, a Štúr-iskola majd minden tagját előszámlálja, s leghosszabban Sládkovicnál időzik el. Gáspárt egyéb formákban is érdekelte a szlovák valóság, nemcsak az irodalom vonalán. Politikai szempontból egyértelműen ellenzéki volt, s a Maticával, a gimnáziumokkal és egyebekkel kapcsolatos szlovák-magyar antagonizmus éveiben mint a kevés számú szlovákpárti magyarok egyike vitázott. 1879-ben még könyvbe gyűjtötte cikkeit, fordításait és riportjait

— Hazánk tót népe (A tót nép, a tót költészet) című könyvében —, s azokat a h’dókat sem javította iki, amelyeket a korabeli sajtó szemére vetett. Ezzel le is zárult szlovák irodalmi érdeklődése. Ezt követő hírlapíróskodása során sohasem jnutatkozott elfogultnak a magyarországi nemzetiségekkel szemben, sőt, a pesti szlovák munkásoknak előadást is tartott.

Gáspár viszonylag kiterjedt működése nem talált támogatásra, voltaképpen elszigetelt jelenség maradt, mert sem később, sem korábban senki sem tájékoztatta a magyarokat ilyen érdeklődéssel, intenzitással és részletességgel ezekről a problémákról. Könyve a magyar sajtóban nem talált visszhangra, az egyetlen Irmei Ferenc kifejezetten elutasító recenzióját kivéve (Koszorú, 1879). A könyv s ezáltal Gáspár e- gész tevékenysége szlovák körökben sem ért különb sorsot. Svetozár Húrban Vajanský a könyvet recenzálva elismeri ugyan, hogy „szokatlan, hogy magyarok olyan hangon írjanak rólunk, amilyet egy érzékeny sziv el bír viselni. Ha szóra érdemesítenek bennünket, úgy szavaikat a gyűlölet, a megvetés, legprimitívebb, gőgös tudatlanságuk mély sötétsége jellemzi. Gáspár úrról és munkácskájáról mindez nem mondható el. Ű igyekszik úgy tolmácsolni a szlovák nép érzelmeit és úgy megrajzolni a szlovák értelmiségi irodalmi munkásságát, amennyire csak vonatkozó sekélyes tanulmányaitól kitelik“. (Národnie noviny 1879, 50.) Vajanský szemére veti Gáspárnak, hogy indokolatlanul bánik a „pánszláv“ fogalommal, kiigazítja sok pontatlanságát, tévedését és nacionalista megfogalmazását, a Kollár fordításba, a szerzők értékelésébe becsúszott tévedéseket, s cikkét így fejezi be: „Különben jó oldalai is vannak ennek a könyvecskének, csak Gáspár ményedt volna el jobban a tárgyában, és ne írt volna alaposabb megfontolás nélkül. Ha leszámol magyar sovinizmusával, belátja, hogy nemzetiség nélkül holt törzs a nemzeti, úgy képes lesz rá, hogy a magyar és a szlovák nemzet egymást megismerésén sikerrel munkálkodjék“. Skultéty sem nyilatkozott hízelgőbben Gáspár kis könyvéről, amikor 1879. május 30-án így írt Hviezdoslavnak: „Én magam egyre azon töprengtem, ki tudja, mit ki nem süt ez a béreslegény, ha any- nyi esztendeje készíti már a munkáját, s lám, erre ő kiad egypár „átköltést“, olyan értekezésekkel, amelyek bebizonyítják, hogy annyit ismer a szlovák irodalomból, a- mennyi fordítás céljából éppen a kezeügyébe került“.28 Ezeket a sommás ítéleteket tágabb összefüggésben kell értelmeznünk. Gáspár munkái, cikkei és könyve, ha maximalista szempontokkal mérjük őket, kétségtelenül felületesek, a szerző nem törekedett a jelenségek rendszeres magyarázatára, hiányzik belőlük az értékek rendezése, esetleg minősítése is. Némileg magyarázná ezt a következetlenségét hiányos készültsége a szlovák irodalom tanulmányozásához és az, hogy a cikkeket kezdőként, aránylag fiatalon, 20-22 éves korában írta. Ami azonban műve értékelésében Vajanský, Skultéty és az egész szlovák sajtó figyelmét elkerülte, az a tény, hogy „egyetlen

28 Korešpondencia P. O. Hviezdoslava. Bratislava 1962, sajtó alá rendezte St. Šmatlák, 29.