Irodalmi Szemle, 1972

1972/5 - Duba Gyula: Mítosz és valóság

lan ösztönök vaskeze tartja uralmában — s ezért ez nem szabadabb, mint egy hangya gondolkozása’. Az ember nem azáltal válik szabaddá, hogy magát a társadalommal szemben valósítja meg, hanem azáltal, hogy a társadalmon keresztül valósítja meg önmagát; s az asszociáció jelleg önmagában megszab bizonyos közös formákat és konvenciókat, melyek éppen az ember szabadságának jegyei." (113. 1.)

A mítosz alapjának, a matadorának és a szürrealista költészetnek az említésével hazai magyar irodalmunk problémáinak a közelébe jutottunk. A metafora a mítoszteremtés eszköze és lehetősége: a történelemtől való függetlenségre, általános érvényre, abszolút jelentésre és igazságra törekvő metafora, amelyet valóságként fogadunk el, maga a mítosz. S ha a metafora fogalmát széleskörűen értelmezzük, a költői kép fogalmával azonosulhat. Az elmúlt évek során irodalmunk nem teremtett mítoszokat, de valóságszemléletében és életérzésében részben a nagy modern mítoszok hatása alá került. Mintegy hagyományai ellenére és ösztönösen, de a művészi információk áramlásának engedelmeskedve eléggé törvényszerűen. Ezt a hatást erősítette a reneszánszát élő szürrealista költészet elméletének és gyakorlatának átmeneti térhódítása. Újra Dorosevicset idézem: „... a metafora, amelyet mint magát a valóságot mutatnak fel, a szürrealisták alapvető irodalmi módszere. De a metafora (vagy szimbólum!, amelyet szüzséként bontanak ki az időben, tulajdonképpen a mítosz irodalmi megvalósítási útjának az ismétlése."

Említettem már, hogy nemzetiségi irodalmunk nem teremtett mítoszokat, de a közelmúltban fiatal költőink egyes verseiben megfigyelhettünk egy jelenséget, amely már a mítoszteremtés kezdetét jelentette. Néhány — nem is éppen a legjobb! — versükben, talán a személytelenség és a tárgyiasság túlhangsúlyozása következtében, magányos csúcsként kitörni látszott, időtlenné és öncélúvá vált a költői kép, a metafora. Nem fűzték sem gondolati, sem érzelmi szálak az élet valóságához. A képet a költő meghagyta a maga zártságában, nem fejtette ki mesévé az időben, mítoszt tehát nem teremtett általa, mégis valami ehhez hasonló következett belőle, a téren és időn kívül létező, általános érvényre törő képek egyetlen határozott törekvést illusztráltak: embernélküli költészetet (tárgyi kölészetet?) teremtettek. S érzésem szerint ez a költői ideál valahol már a modern mítoszokkal rokon. Az elidegenülés és eltárgyiasiulás valós jelenségét és folyamatát nem adott szociológia körülmények között, nem társadalmi összefüggéseiben, az időben (tehát történelmileg) tükrözi, hanem abszolutizálva, a valóság összefüggései közül kiragadva: mítoszt teremt. A részjelenséget kizárólagossá teszi meg, s ezzel az emberi lehetőségeket szinte teljesen korlátozza. Fiatal költőink ezt a korszakukat egyre inkább maguk mögött hagyják. Miért kell mégis beszélnünk róla? A költői kép — s általa a forma — szerepe és döntő jelentősége vitathatatlan a modern költészetben, de itt másról van szó: az említett versekben a kép az abszolút igazsággal igyekezett azonosulni, nem az eszköz, de a cél szerepére törekedett. S ezt a különbséget tudatosítanunk kell, hogy tanuljunk belőle. Dorosev.ics egy mondatával erre a problémára is fényt villant: „A mítoszteremtő tudat, ahogy Nietzsche mondta, nem keresi az igazságot, hanem létrehozza azt, s itt minden az erkölcsi minőségtől függ, a művészetben mindenekelőtt az alkotó tehetségétől." Fiatal versíróink kezdő költők voltak, s lényegében ma is csupán bontakoztatják tehetségüket. A marxista irodalomtudomány által amúgy is fenntartásokkal kezelt mítosz nem lehet költői céljuk és adekvát műfajuk. S még inkább nem lehet a mi nemzetiségi irodalmi hagyományaink mellett, melyekben az emberi lét és valóság feltételei pozitív hatóerők. Ez a tény sok mindent megmagyaráz. Magyarázza azt is, hogy többen közülük egyre határozottabban tovább lépnek régi énjüktől az időben, térben élő, az élet valóságával szervesen együtt lélegző — tehát nem mitikus jellegű — költői képek és metaforák felé.

* A. Dorosevics idézett tanulmánya a Tatran Könyvkiadó Okno (Ablak) sorozatában kiadott, Skrotenie absurdity (Az abszurd megfékezése) című szovjet irodalomtudományi válogatásban jelent meg.