Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Duba Gyula: Mítosz és valóság
Duba Gyula mítosz és valóság Politikai és -irodalmi közhelynek számít ma, -hogy az emberiség egy lehetséges harmadik világháború esetén létében fenyegetett. Ugyanilyen közhelynek számít arról beszélni, hogy a modern technikai civilizációban az emberi individuum eltárgyiasul és önmagától, környezetétől elidegenül. Mindkét általánosan -ismert információ tudatában és ellenére — anélkül, hogy jelentőségüket lebecsülné — az emberiség tovább éli életét, és igyekszik fenntartani önmagát. A művészetek azonban — köztük nem utolsó sorban az irodalom — megteremtették a fenti életérzésnek megfelelő s annak lényegét kifejező formát: a sors hatalmának és a világ vak erőinek kitett, tehetetlen emberi egyéniség mítoszát. További közhelyek halmozása helyett nézzük, mit mond ezzel és a modern mítoszok egyik közismert alakjával, Godot-val kapcsolatban Doro- sevics szovjet irodalomtudós A mítosz a 20. század irodalmában' című tanulmánya: „Beckett világában az egyik oldalon a teljes mozdulatlanság, a nemlét és hallgatás felé való, leküzdhetetlen inklináció Ihajlamosság) uralkodik (a tudomány nyelvén ezt entrópiának nevezzük), a másik oldalon, mindezek ellenére létezik valami (Molloy c. regényében a ,hipotetikus imperatívusz’ elnevezésű, Kantot parodizáló kifejezéssel találkozunk), ami az embert kényszeríti létezni tovább, tekintet nélkül arra, hogy a teljes pusztulás felé közeledik. Ilyen „hipotetikus imperatívusz“ Godot is, aki mindennek ellenére sem érkezik meg. Csak ö, ez a ,hipotetikus imperatívusz’, hasonló a nemlétező istenbe vetett reményhez, Beckett számára az egyedüli magyarázata annak a ténynek, hogy az abszurd világűrben, amelynek semmi értelme sincs, tovább lehet élni." Hogy tovább lehet élni, ezt az emberiség léte bizonyítja, de a mítosz léte, ereje és vonzása a modern ember bensőjében élő kettősségre, az egyéniség és a társadalmi életforma ellentéteinek a jelenlétére utal. A modern mítoszok az idealista filozófiában gyökereznek — Nietzsche, Heidegger, Jaspers —, irodalmi megvalósulásuk is egyenesvonalú — Proust, Joyce, Kafka, Camus, Beckett —, de valóban szüksége van-e rá a huszadik század értelmiségijének? Ha az emberiség a létében fenyegetett, akkor optimális megoldás-e számára hinni a sors vak erőinek való kiszolgáltatottság mítoszában és ezt a hitet kultiválni? A mítosz eleve valóságonkívüliséget, elvontságot és Illúziót jelent. Lényege az időnkívüliség, a történelmen kívüliség, az ember viszont az időben, adott történelmi feltételek között él. Ügy tűnik föl, hogy a modern mítoszok az eleve kilátástalanság kísérő jelenségeként, mintegy jóvátételül a személyes kötetlenség, az abszolút szabadság lehetőségét kínálják az individuum számára. Csak- hát milyen lehet az a szabadság, amely a történelmen-, a társadalmon-, tehát az időnkívüliségben valósul meg? „A szociális életfeltételek hatásának az elismerése ellen való lázadás, amely a ,valótlan’ mindennapi, polgári egzisztencia elutasításából következik, alapvető illúzió. Azzal, hogy egy ideális közegben, a kitalálás és a művészet szférájában játszódik le, paradox módon maga után vonja a függőség ugyanolyan elismerését. A lázadó úgy tesz, mintha ledobálná magáról a szociális determináció láncait, s közben a kozmikus káosz rabszolgájának a szerepére ítéli önmagát.“ (A. Dorosevics). Hasonlóan vélekedik Ch. Caudwell angol irodalomtudós is, amikor Illúzió és valóság című könyvében így ír a szürrealista költészetről: „...a szürrealista technika alapját képező szabad asszociáció korántsem szabad, sőt sokkal inkább kényszer jellegű a rendes, racionális asszociációnál, amint azt Freud, Jung és MacCurdy világosan kimutatták. Racionális asszociáció esetén a képeket a valóság társadalmi tapasztalata ~ a szükségszerűség tudata ellenőrzi. Szabad asszociáció esetében a képeket a tudatta-
