Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - FIGYELŐ - Zalabai Zigmond: Verskötetek margójára
nem írhat elő. A föltérképezendő fehér foltok terjedelmét és a fölfedező körút új irányát a költőnek kell megszabnia. Nyitott az út a szélrózsa minden irányában. II Mozdulatok és irányok (Kmeczkó Mihály: Mozdulatok — Madách 1971] Kevés olyan kötetet ismerek, amelynek címe annyira találóan adná vissza a benne foglalt versek légkörét, mint Kmeczkó Mihályé. A most debütáló fiatal költőt valóban a mozdulatok, a mozgalmasság, a dinamika, a világban való „szétsizaladás“ lendülete és a mindent-egyszerre-elmondani-akarás vágya jellemzik. ízléses kiállítású kötete tartalmilag-tematikailag is a sokrétűség, a sokfelé ágazás Izgalmával lep meg: tájleíró versektől kezdve (Bódva-parti elégiák, Ősz, Őszi képek, Március, Csallóköz stb.] a (képversen (Évszakaim), szerelmes verseken (Mosogatás, Észrevétlenül, Megfigyelted-e már stb.] és a szóhangulatra épített lírai darabokon át (Májusi improvizációk) -a gondolati versig (Elvadult fogalmaim, Tükröm, Szülőföldem, Tudatunk törpülése stb.] a lírai műnem minden válfaját megtalálhatjuk kötetében. Kmeczkó „verslábakon közeledik a fogalmakhoz“, s megkísérli újradefiniálni őket a költészet nyelvén: mikor még a szememmel értettem mindent rokonságban voltak a fogalmak a papnak rokona volt a szószék a szószéknek a templom és így tovább mióta csontbarlangban remete az értelem hadat üzentek egymásnak a fogalmak — írja az Elvadult fogalmaim című versben, „áttetsző ujjaid/díszlépésben indulnak az értelem/lövészárkaiba“ — vallja a Hófehér szerda délutánban. A kép Rodin szobrát, a tenyerébe támasztott homlokú Gondolkodót idézi. Kmeczkó is gondolkodva, töprengve bolyongja be szülőföldjét (miagát a világot], ahol „az ember hiányával van jelen a tájon“ (Szülőföldem], s verseivel éppen a hiányzó emberi vonások pótlására, ellensúlyozására törekszik. Harmóniát, csendet, nyugalmat, biztonságot, békét könyörgő líra az övé. Tisztaságot óhajtó: „csillaghullással / MERJÜK A PERCET MEGTISZTULÁS FÁJDALMA AZ ÉLETÜNK“ — írja az Ars humana című Költeményben. Verseinek jó részét az emberi erőszak és a háború ellen érzett ellenszenv ihlette (A szeszély hideghullámain, A képtelenség csúcsán, Románc, A rohamszázad, Halott nagyapámnak vigasztalásul). Ebből a témakörből különösen az Első születésnapom vendégei című hosszabb poéma emelkedik ki, amely (kissé Juhász Ferencre emlékeztető] képzuha- tagával riasztó képet fest a háború utolsó évéről: DÖGRÖZSA NYÍLIK ÜRÜLÉKLEVELEK KÖZT KÖRÜLÜLIK didergő belek tátott katonahas sípol zamat himnusza zeng sánta tankok vaskos lába toccsan a csendben rozsdaruhás puska pihen szájára fagyva a tűz vigyora iszuronyélen zizzen a vérrojt menekül füvek lábára pólyaként tekeredik agg bakancsok fogatlan szája szirénáz termel a pestis nagyüzeme vállpántok szíjak félelmükben szürkére fakulnak ... Legtöbbet talán a békéről énekel, a békéről „AKIT A SZERELEM IKERTESTVÉREKÉNT TISZTELNEK AZ EMBEREK“ (Ikertestvérek). „Bár az irodalom és az erkölcs két teljesen különböző dolog, az esztétikai imperatívusz mélyén megleljük az erkölcsi imperatívuszt is“ — írja Sartre. A Kmeczkó-kötet legjobb darabjainak éppen azokat a verse374
