Irodalmi Szemle, 1972

1972/4 - FIGYELŐ - Zalabai Zigmond: Verskötetek margójára

két tartjuk, amelyekben a két „imperatívusz“ kölcsönösen kiegészíti egymást, amelyben forma és tartalom egyensúlyban van egymással. Az önmagunk megteremtésére felszólító költői aktivitást azonban néhány (jó néhány) Kmeczkó-versben nem kíséri az „esztétikai imperatívusz“. A vers széthasad gondolatra és képre. Néha túlságosan is érezni, hogy ezeket a költeményeket úgy „írták“. Pedig a stílusnak észrevétlennek kell lennie. Ismét Sartre-t idézem: „A mise mint szertartás nem azonos a hittel, viszont rendezi azt, kifejeződik benne.“ Éppen ezt a „rendeződést“, „kifejeződést“ hiányoljuk néhány Kmeczkó-versből. Stílusa itt-ott még szemcsés, darabos: a búzával együtt a konkolyt is lisztté őrli. Sajátos expresszionista vonások (például névelőnélküliség: „akár kést markol szerszámot“; erősen igésített kifejezésmód: „az ég zsebéből ökölként lódul a nap“] keverednek benne rendezetlen, egymás hegyére-hátára dobált szürrealista képzuhatagokkal, amelyek ugyan külön-külön jó megfigyelőképességről és képalkotókészségről tanúskodnak (például „kacagásuk hócsikorgás“ (Csallóközi idill), „A KANYAR GYÖNGÉDEN A RÉTBE KAROLT“ (szélesvásznú álmaink) „megmerevedtél mint a lefényképezett villám“ (Vihar előtt), „IMARA KULCSOLT KEZEK A HÁZTETŐK“ (Csallóköz), „szuronyt szegez a hőpihehad“ (Irány), stb. stb., sorolhatnánk akár a végtelenségig), de a vers egészében, mivel a képek erővonalai egymást semmisítik meg, nem fejtik ki a kívánt hatást. A már idézett Első születésnapom vendégei című hosszabb versnek, már csak terjedelménél fogva is, nagyobb a képi teherbírása, de a rövidebb versek már nem bírják el a barokkos képhalmozást:

RUZSOS SZÁJJAL JÖN A HAJNAL megáll egy tűhegynyi csúcson s kiköp egy keserű pirulát amely GURULNI SZERETNE TÜZET OKÁDVA- - olvassuk a Képeslap című versben. A költemény mondandóját (fölkel a nap, kezdődik a keserű napi robot, a fejfájásos gondok) a „kiköp egy keserű pirulát“ metafora önmagában, a negyedik sor „gurulósa“ és „tűzokádása“ nélkül is kifejezné, nem is beszélve arról, hogy a „tűzokádó pirula“ képe — enyhén szólva is — erőltetett és hamis. Az Undor és a Napjaim című versek is hasonlóképpen bomlanak gondolatra és képre: a kép csupán dekoráció, illusztrációs anyag egy rendkívül szimpla fogalmi közlendőhöz „az ember reggeltől estig lót-fut, robotol“, illetőleg a „nem jól érzem magam a nagyvárosban“ filozófiájához:

utálom a tömzsi kockaházakat csupa él csupa vigyorgás mindegyik lakói szögletes szívű emberek szívük riszál csörömpöl mint a zúzógép ha áldozatára mosolyog

(Undor)

Az ilyen és ehhez hasonló, egy-két szóval köznyelvre fordítható üzenet legalább olyan idegen a költészettől, mint az érthetetlen, zavaros, rossz ver®. A prózává lapo- sított, előre megszabott gondolat jegyében fogant „programversek“ mellett azonban önfeledten áradó lírai dallamokat is találunk Kmeczkó kötetében:

SZERENÁD

rügy pattan csók csattan szív nyit szeress egy kicsit egy szívnyit ág szökken lomb hajt zöldell a fű is ma éjjel kettőnket elrejt a tűz is

( Tavaszi pentaton )

Igazi kis lírai oázis a mai (gyakran csikorgó) szabad versek sivatagában: táncoló ritmus, remek hangfestés, rímbe fogott finom szójáték. Idézhetnénk még a pasztellképekből épülő Szentjelölt című mlniatúrát vagy a Megfigyelted-e már kezdetű szerelmes verset is. Ezeknek — és még néhánynak — föltétlenül helyet kellene kapniuk a csehszlovákiai magyar szép versek kötetében, ha ilyen kiadványra egyszer sor kerülne (és miért ne kerülhetne?). Kezdetnek ez sem rossz. A sokfelé mozdulás lendületéhez

375