Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - JEGYZET - Zalabai Zsigmond: A homály fényei (Kísérlet Weöres Sándor Fuga című verséről)
Isméit egy erősen igésített, dinamikus par alel izmus-sorozat, amely a fölemelkedés lendületét fejezi ki, az el lanté mát szólaltatja meg. Lesulykoltságról és fölemelkedésről beszéltünk az eddigiekben. Egy A és egy B helyzetről. A továbbiakban a vers hirtelen egyesíti a kettőt, s egy AB szintézist teremt: táncol koronája ékkő fenn de lenn csörren összetörve kútból emelt fejű kígyó széttiporva hengerítő áramokban elomolva hamvatlan kihűlve sárral egyesülve hol a tajték álom az álom ékkő az ékkő valóság a valóság kígyó a kígyó tajték Az idézet második és harmadik sorában bizonyára nem véletlenül került külön , sorba, kiemelt, hangsúlyos helyzetbe a fenn és a lenn szócska, hiszen a vers tartalmilag is a lenn és fenn pólusai között hullámzik. A fenti kát szó, amely — különös módon — nem lezárja, hanem inkább kinyitja a költeményt, a Weöres-vers értelmezésének, megfejtésének egyik kulcspontja, — de erről majd később. Az eddigiekben lényegében csak a struktúrát írtuk le, rámutatva arra, hogy a dinamikája, változása, módosulása sok mindent elárul a vers mondanivalójáról. Megállapítottuk, hogy a vers jelentése — lélektani, érzelmi szinten — az a feszültség, amely az ellentétek összeütköztetéséből fakad, s amely megnyilvánul mind a makrostruktű- rában (a téma és ellentéma, a motívumok szintjén), mind amikrostruktúrában (a ritmus,, paradoxon, oxymoron, szó játék síkján). A továbbiakban megkíséreljük kinyomozni a' feszültség okát, megpróbáljuk fogalmibb, racionálisabb jelentéshez kötni az érzelmi jelentést. Kísérletünk csak akkor lehet eredményes, ha a vers nyelvétől nem a referen- ciális nyelv (utalásnyelv, vonatkozásnyelv ) logikáját, hanem a szimbólumnyelv tör- ■ vényszerűségeit kérjük számon, azaz kinyomozzuk, hogy az X-ről beszélő költő, mit isért Y-on. A hagyományos költészet rendszerint feloldotta a szimbolikus-allegorikus : forma feszültségét, a szimbólumszituációba ugyanis benyomult -a „magyarázó“ szituáció is. (Gondoljunk csak Petőfi Föltámadott a tenger című versére: Látjátok ezt a táncot? j "■ •Halljátok e zenét? / Akik még nem tudjátok, / Most megtanulhatjátok, / Hogyan mulat a nép“). A modern költészet elkerüli ezt a feloldást — sokat emlegetett homálya, érthetetlensége éppen ebben rejlik. Az absztrakciók, az „x“-ek formai rendezettsége, egységbe foglalása azonban — ha nem is nyíltan, de rejtetten kifejezi a költői üzenetet. A struktúra jelentéshordozó dinamikájáról, a témák és ellentémák drámai oppozíciójáról már szóltunk. Miért folyik a küzdelem? A fényért, a fény felé emelkedés lehetőségéért, a fény eléréséért. Ezt a jelentést a „tüzből gyűjtött háb“ kifejezés többszörösen rétegelt komplex képéből olvashatjuk ki. A kép metaforikus rétegének köznyelvi értelmezése: a láng fölött úgy lebeg a fényesség foltja, mint vízben a hab. A kép másik rétege szimbolikus jelentést hordoz: a fény a boldogság, a derű jelképe. A „szakadék“ és „kút“ sem valós, hanem inkább szimbólumtárgy: mindkettő a mélység képzetét kelti. Ellentétpárjuk az „álmot hengerítő áramok“ kifejezés. A vers a továbbiakban is az emelkedés, a fölfelé törés és a mélybe zártság állapotából fakadó ; tehetetlenség drámája: az „emelt ékkő fejű táncos“ ugyan eléri célját, s „buborékát : sziporkázza égre“, tehát már nemcsak gyűjti, nemcsak befogadja, hanem ő maga sugározza a fényt. De nem sokáig, mert „hengerítő áramokban elomolva“ újra a fény elnyeréséért, visszaszerzéséért kell harcolnia. A verszáró metaforasorozat mintegy ösz- szegezi, már-már lezárja — filozófiai szinten — a költemény eddigi mondanivalóját: Álmom a fény (tajték), a ragyogás (ékkő), amelyet el kell érnem (lásd: „az ékkő valóság“!), mert csak úgy vállalhatom magamat, ha a fény azonos velem (lásd: „a valóság kígyó“) de az utolsó sor („a kígyó tajték“J, ahelyett, hogy lezárná, hirtelen kinyitja a verset, ugyanis a „hol a tajték álom“ és az „a kígyó tajték“ sorok kapcso371
