Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - HAGYOMÁNY - Mórocz Károly: Tőkehúzás
A lakásba általában nem mennek be, csak az udvaron mókáznak. A fentebb vázolt sorrendben mennek be az udvarba, a tyúkkosaras a derekára erősített csengettyűt megrázza a konyhaajtó előtt, hadd hallják a háziak, hogy kik járnak az udvaron, közben pattogó csárdásritmusra zendít a harmonikás, a vőlegény a menyasszonnyal ropja a táncot, a többiek rikkantgatnak, a tőkehúzó belefordul az udvaron álló „káréba“, a dorongosok botjaik segítségével Ikifordítják belőle, s nagy nehezen fölsegítik, s egyikük nyomban felugrik a felbillent, kimustrált „sporhelťSra... Ezalatt kijön a háziasszony vagy éppen az eladó lány, tányérban vagy szakajtókosárban néhány tojást hoz, óvatosan beleteszi a meggörnyedő tyúkkosaras kosarába, esetleg az írnok táskájába is csúsztat egy darab kolbászt, sonkát vagy éppen egy kis pálinkát. Az sem ritkaság, hogy pénzt adnak a tőkehúzóknak. Az adományok mennyiségét az írnok pontosan följegyzi, közben a társaság már nagy csörömpöléssel vonul is kifelé. Másutt az írnokot és tyúkkosarast behívják a verandára, előszobába vagy a konyhába, ott adják át nekik a „járandóságukat“. Az sem ritkaság, hogy behívják és megvendégelik az egész társaságot. Ez főleg a közelebbi ismerősöknél, rokonoknál szokott megtörténni. Ilyenkor néhány percre megpihennek, levetnek egy-két melegebb ruhadarabot, leveszik az álarcot, letörlik izzadt, párás arcukat, s jót húznak az eléjük tett italból, hogy még nagyobb kedvvel folytassák útjukat. Ha megtelt a kosár, az ismerősöknél kiürítik a tartalmát, hiszen estéire hiánytalanul, sőt inkább megszaporodva kapják vissza megérdemelt keresetüket. Még az is előfordul, hogy az ilyen pihenők alkalmával, ha a jó hangulat átragad a háziakra is, egész ki mulatság kerekedik: a gazdasszony vagy a család valamelyik férfitagja biztatására a harmonikás nótába kezd, s csakhamar dalol az egész ház. így volt ez Izsákéknál is Negyeden, ahol déltájban tartották a pihenőt. A csípős házikolbász elfogyasztása után, pohairazgatás közben fölcsendült a nóta Izsák néni ajkáról: Sej, édesanyám, gyújtsa már a lámpát, Sej, hadd pucoljam ki a csizmám szárát! // Nem jól égett az édesanyám lámpája, Sej, nem lesz fényes az eksztra csizmám szára // Közben előkerült a citera is, a harmonikás citerássá vedlett, s midnyájan közösen énekelték, hogy „Szombat este nem jó clterázni, A legénynek részegesen járni. // Mennél jobban részegesen járok, annál jobban szeretnek a lányok // A délutáni órákban aztán a sok kilincseléstől, duhajkodástól és gyaloglástól elcsigázva térnek haza a tőkehúzók; szétosztják egymás közt a „keresetet“, az összegyűlt tojásból, kolbászból, sonkából vacsorát készíttetnek maguknak; ha nincs elegendő italuk, azt is pótolják, hogy este a „pociiéban“ ne legyen hiány. d) Vágfarkasdon és a vele szomszédos Negyeden hajdan „pocita“ néven emlegették az olyan népmulatságokat, melyeket egy-egy nagyobb baráti körben valakinek a házánál tartottak. Némi harapnivalót, pálinkát, bort hordtak össze, amit közösen fogyasztottak el. Farkasdon duda, citera, esetleg harmonika szolgáltatta a muzsikát, Negyeden kedvelt volt még a cimbalom. Az ilyen nyakba akasztható paraszti cimbalmok közül még ma is akad egynéhány, sőt a negyedi iskolások jóvoltából a Galántai Honismereti Múzeum birtokában is van már egy belőlük. Az idősebbek közlése nyomán tudjuk, hogy sokan még a nyilvános vendéglői (kocsmai) mulatságokkal, bálokkal szemben is előnyben részesítették a népi „házibulit“. A tőkehúzásra még napjainkban is ez a „pocita“ teszi fel a koronát, amikor estétől hajnalig szélesebb baráti körben — lányok, szomszédok, ismerősök társaságában — szól a harmonika, citera, sőt előfordul, hogy cigányzenész Is kerül valahonnan: dalolnak, táncolnak, amíg kedvük tartja. ■ 366
