Irodalmi Szemle, 1972

1972/4 - HAGYOMÁNY - Mórocz Károly: Tőkehúzás

A tűzoltóktól is kölcsön kell kérni egy-két ruhadarabot. Némely padláson a kukoricaszárító rúdra felcsapva akad még a régi időkből valamicske kenderkóc („csepü“) is, amiből majd a szakáll vagy bajusz készül. Ilyenkor szükség szerint felkeresik az idősebb rokonokat, ismerősöket is, akik a „kellékeken“ kívül esetleg ki is oktatják, tanácsokkal látják el a fiatalokat. Fehér gyolcsból vagy más „ruhadarabból“ elkészülnek az álarcok, melyeket rikító színekkel mázolnak be: piros arc, vörös papírból ragasztott orr, merész vonalú szemöldök; az írnok szakálla csepüből készül. Ilyenkor illik kiválasztani a megfelelő tőkét is, melynek eléggé formásnak kell lennie, de nem lehet nagyon súlyos, mert a tőkehúzó hamar belefáradna a vonszolásába. Két darab ásónyél vastagságú 180—200 cm hosszú egyenes „dorongot“ is készíteni kell, amelynek a vastagabb végére, kb. 40—50 cm-nyi hosszúságban többnyire szöggel láncdarabokat erősítenek. Persze, elengedhetetlenül szükséges még egy harmonika (régen duda], egy nagy, vállra akasztható táska (régen: valószínűleg tarisznya] és az elmaradhatatlan „tyúkkosár“. A menyasszonynak (aki az ismertetett esetben valóban lány volt] a fehér menyasszonyi ruhán, fátyolon kívül még egy virágcsokrot is szereznie kell. Mindehhez jön még két élénk színű „divatos selyemkendő“ a „dorongosok“ nyakába. A felsorolt „kellékeket“ alkalmas helyen összegyűjtik, hogy hamvazószerdán kora reggel hozzáfoghassanak az öltözködéshez.

b] A tőkehúzás napjának reggelén a tőkehúzó jelöltek szinte lopva surrannak be a házba, ahol felöltöznek, „kicicomázzák“ magukat.

Lázas sietséggel, de emellett akkurátusán folyik a készülődés.

Az alul melegen öltözött „dorongosok“ felráncigálják a régi időkből ma már ereklyeként őrzött, rojt nélküli, lábszárig érő, durva vászonból szőtt „bígatyát“ vagy „bí parasztgatyát“, a derekukon ráncba szedik, s felkötik a „gatyamadzaggal“. Felsőtestüket vászoning takarja, amelynek alja szabadon lebeg. A „házivászonból“ varrott ing még inkább ritkaságszámba megy, mint a gatya. Ha ilyen nincs, akkor megjárja egy-egy kopottas, durvább szövésű gyári ing is. Lábukra csizmát húznak, ami ugyan szintén kiment a divatból, de egyrészt a hagyománytisztelet, másrészt a zimankós időjárás meggyőzi őket döntésük helyességéről. Nyakukba kötnek még egy-egy élénk színű selyemkendőt, fölteszik az álarcot, s a művelet betetőzéséül a fejükbe húznak egy éppen kéznél levő világos sízalmakalapot. A biztonság kedvéért az álluk alatt „spárgával“ megerősítik, nehogy a napi „viszontagságok“ folyamán elveszítsék, s csupasz maradjon a fejük. Igaz ugyan, hogy apáik még kerek posztókalapban mókáztak, de változnak az idők! Régente viszont a gatya szárát tömték ki szalmával, derekukat pedig „valami madzaggal, kidíszített szíjjal vagy szalmakötéllel“ szokták átkötni.

„Azelőtt meg ki vót tömve szalmával a bí gatya, akkor úgy állt, hogy ölig bírtunk benne menni, lábunkat rakni sem lehetett benne... Csak a gatya vót kitömve — föllü olyan vót az ember, mint a csuka, csak alúrú hízott meg“ — magyarázta az egyik „dorongos“.

Ha a láncos botot, a „dorongot“ a kezükbe vették, útra készen voltak. Az „első dorongos“ ment elől, hiszen neki kellett utat csinálnia a menyasszony, vőlegény, a „harmonikás“, az „írnok“, a „tyúkkosaras“ és a „tőkehúzó“ számára, neki kellett az útból elzavarnia, félrelölkdösmie a bámészkodó gyereksereget, elűznie csörgős botjával az acsarkodó kutyákat, megzörgetni a palánkokat, zárt kapukat bebocsátás végett, sőt ha kedve szottyant, ismerősebb udvarba akár a kapun vagy kerítésen is áthuppant, hogy ajtót nyisson. Ö a csoport egyik mókamestere is, hiszen miközben a többiek szép sorjában vonulnak az utcán egyik háztól a másikig, ő meg-meglódulva, botjára támaszkodva, nagy szökellésekkel, hatalmas rikkantgatások közepette közelít meg egy-egy újabb, jellegzetesen farkasdi módon faragott „kapuszobrot“ vagy éppen egy modern, zöldre festett díszkaput.

A menyasszony a szokásos földig érő fehér menyasszonyi ruhába öltözik, fejdíszéről fátyol függ alá, kezében virágcsokrot tart.

A vőlegény „katona“, esetleg „huszár“ szokott lenni. A mi esetünkben tűzoltósapkát és zubbonyt visel, alatta apáink vidéki divatja szerinti bricsesznadrág, lábán magasszárú csizma. Az utcán házról házra haladva, helyzetéhez és szerepéhez illő komolysággal, karonfogva vezeti a menyasszonyt. „Ügy megyünk, mintha esküvőre mennénk, komolyan“ — mondja a nyúlánk, magas, 18 éves Komlósii Ottó, aki „civilben“ kőműves-, és először jár a tőkehúzókkal.

363