Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - ÚJ HANGOK - Grendel Lajos: Árnyék és diadal (elbeszélés)
előtt. Amikor lehajolt hozzá és megtapogatta, csak a forró port érezte, és szürke lett tőle a tenyere. Néha kitartóan figyelték egymást. Szeretett volna farkasszemet nézni vele, de az árnyéknak nem volt szeme. Szeretett volna rátaposni, de ahogy felemelte a lábát, az árnyék lába is félrehúzódott. Ekkor egy kisebb fordulatot tett, de az árnyék nem mozdult el a helyéről, csupán megvékonyodott. Nem maradt más hátra, mint hogy kitartóan figyelje, hátha egyszer nem fogja őt utánozni, hátha egyszer megelőzi őt, leválik róla, és elindul a maga külön útján. Ekkor rájött, hogy az árnyék hozzá tartozik. Egy pillanat alatt megbizonyosodott róla, hogy az árnyéka az ő elválaszthatatlan, egyetlen tulajdona. Ettől kezdve megváltozott a viszonya az árnyékhoz, jóindulatú beletörődéssel vette tudomásul, hogy mindenhová maga után cipeli. Csak akkor vált az árnyék barátságtalanná, mikor a nap már a szomszédok kertjéből világított feléje. A lábai valószínűtlenül nagyra nyúltak, a törzse pedig megvékonyodott. Most már csúfot űzött belőle. Furcsállotta, hogy az árnyék azért még mindig hozzá tartozott. Az a felismerés derengett benne, hogy egyszeriben az övé is, meg nem is. Mindenhová ő cipeli magával, ő szabja meg az irányát, de a formálójával más rendelkezik. Később rájött, hogy ez sem igaz. Az árnyék egyáltalán nem az övé. Borús napokon elnyeli a föld. Azon a napon, amikor anyát bevitték a kórházba, erős nyugtalanságot érzett. Délben történt, a ház előtt mentőkocsi állt meg. Egy pillanatra apát is látta, de az rá sem nézett, ahogy a lakásba sietett, az ajtókat is nyitva hagyta. Anyát ketten támogatták, az egyik oldalról apa. Anyán hálóing volt. Aztán felzúgott az autó, s a kőkerítésen átcsapó porfelhőből tudta, hogy megindult. Egyedül maradt. Ahogy belépett a szobába, erősen vert a szíve. Első pillantása az ágyra esett, egy darabig magán érezte az onnan feléje sugárzó tekintetet, pedig jól tudta, hogy nincs ott már senki. Mégis óvatosan lépdelt. A párnán anya feje nyoma, egy sötét bemélyedés s az abból szétsugárzó ráncok. A párna szélén kisimultak a gyűrődések. A szo- ' bábán félhomály volt, s az egyik roletta még mindig le volt húzva. Izgatottan botorkált a székek között, s az ablakhoz lépett. Kinézett. Éles napfény verte az utcát, sa szemben levő épület környéke üres volt. Nem állt katona kapuban. A tükörbe nézett, de ott csak saját magát látta, más minden elveszett a félhomályban. Az udvaron rekkenő hőség volt, az égen tömött zsákokként úsztak a kövér felhők. Egy ideig az árnyékát leste. Az hol eltűnt, hol előbukkant a poros földből, majd meg! feketedett. Az árnyék izgatott volt, s őt bántotta annak nyugtalan hullámzása. A faiak, a kert, a fák olyan feszült csöndben várakoztak, hogy azt hitte, a következő pillanatban ott robban szét minden a szeme előtt. A kamra felé pillantott. A félig nyitott deszkaajtón át hűs sötétség áramlott feléje. Odabenn a polcokon, tudta, szerszámok pihennek. Nagy csend volt, aztán valahonnan a távolból felhangzott a fűrészgép visítása. Eszébe jutott, hogy már délelőtt is hallotta. A kapu felé indult. Nem lett volna ebben semmi különös. A különös az volt, hogy valamilyen láthatatlan erő röpítette előre, mozgásának nem volt ura többé. Nem kellett lábujjhegyre állnia, a kilincset így is elérte. Nem is olyan régen még lábujjhegyen sem érte el. Lenyomta a kilincset, a kapu bántó nyikorgással kinyílt, s nekicsapódva a kőfalnak, megrázkódott. Nem volt csukva. Talán sosem volt csukva. Lehet, hogy a nagy kapkodásban felejtette el apa bezárni. Ahogy kidugta a fejét, és kilépett a járdára, végig láthatta az utcát. Az utca teljes hosszában üres volt, s a fák csak az ő oldalukon borítottak néhol árnyat a járdára és az úttestre. Felemelő, nagy érzés volt. Előttük virágzott a hársfa, tengernyi méh döngicsélt a levelek között. Egy másik fáról apró madár szállt tova. Olyan büszkeség töltötte el, hogy karját széttárva csaknem felujjongott. Furcsa ötlete támadt. Ha elindulna az üzlet irányában, bizonyosan megjegyezné magának a sarokházat, mert annak kecses kis tornya van. Több tornyos ház pedig nincs az utcában. Ott majd egy új utca kezdődik. Lehet, hogy hosszabb, lehet, hogy rövidebb. De bizonyosan akadna ott is egy pont, amit nagyon jól megjegyezhetne magának, talán egy üzlet, talán valami más. Aztán onnan még tovább. Biztos, hogy sosem tévedne el. Ez megint csak határtalan boldogsággal töltötte el. Azt hitte, nagyon bátor. Az utca mégis mindig üres volt, a fűrészgép is elnémult. Az ujjongást különös érzés váltotta föl. Megint magán érezte anyja tekintetét, bár tudta, hogy ez ostobaság. Még vissza is pillantott az elhagyott udvarra, s a házfalon is megakadt a szeme egy repedésen. Tudta, hogy senki sem látja. De a pillanatnyi 357
