Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - ÚJ HANGOK - Grendel Lajos: Árnyék és diadal (elbeszélés)
Grendel Lajos árnyék A gyerek négyéves múlt, és alig látott többet a világból, mint azt a szeletet amit a ház és a kertet körülbilincselő kőfalak kihasítottak belőle. Néha odalopódzott’a kapuhoz. A kerítés falai simák voltak, sehol egy tégla, sehol egy kiálló pont amiben megkapaszkodott, vagy amire felmászhatott volna, de a kapu vasból volt s ha a rácsokon át a kilátást elzárta is az odaillesztett pléhlemez, még mindig maradt elég *es a kaput tartó vasoszlop és a házfal között. Bentről, a szobából persze többet látott. Hosszú, fehérre meszelt, egyemeletes épületet megszámlálhatatlan rácsos ablakkal, s a kapuban katonákat, akik egyszer ott sétáltak a rácsos ablakok alatt másszor elbújtak a nagy tölgyfa kapu mögé, melynek a csapódása az ő udvarukba ’is behallatszott. Aztán embereket is láthatott. Közömbösen cipelték idegenségüket, mint egy megrakott batyut. De a szobából nem szívesen leskelődött. Amióta anyja betegen feküdt, az egyik ablak rolettáit lehúzták, így a szobában félhomály volt, s a bete°- arcáról rászegeződő tekintet a szoba legkisebb zugába is elkísérte. Mennyivel jobb volt télen. Arcát egészen odatapasztotta a konyhaablakhoz, s csak akkor rezzent fel ha a kertbe kiszórt ételmaradékot csipegető varjúcsapat nagy szárnycsattogással a magasba rebbent. Ilyenkor mindig érkezett valaki. Amióta anyja ágynak dőlt, a vasárnapi séták is elmaradtak. Igaz, ezeket a sétákat nem nagyon szerette, többnyire kiszámíthatatlanul végződtek, s ha apa és anya leálltak valakivel beszélgetni, akkor ezek a tereferék nagyon hosszúra nyúltak, és ő rettenetesen unatkozott. Elzsibbadt a lába, és jobban kifáradt, mint járkálás közben. Általában a kórház felé indultak el, itt egy hosszú utcába fordultak, s a járda a kórház mögött lépésről lépésre emelkedett, s már olyan magasan jártak, hogy láthatta a házak tetejét. Ö haladt elől, apa és anya mögötte. Néha úgy érezte, hogy egyedül van a járdán, s ettől egy kicsit megszeppent, bár, ha jobban kinyitotta a fülét, hallhatta apa és anya cipőjének a kopogását. Egyébként mindkettőjük lépteit felismerte az udvarból is, még ha azok a kőfalon túl voltak és nem is láthatta őket. Anya léptei valamivel rövidebbek voltak, de elég lassúak. Tetszettek viszont a fák. A kórház körül egész nyáron át piros levelű fa szegélyezte a járdát. Szerette a színes leveleket, ősszel össze is szedegetett néhányat az udvarban, és berakta őket egy dobozba. De aztán elszáradtak, s akkor kiszórta mindet, és rájuk taposott. Zörgésük olyan volt mint a kenyérhéj ropogása a fogai között. Amikor olyan magasra jutottak, hogy az országút már mélyen alattuk kígyózott, a jarda lejteni kezdett. Ő ennek mindig megörült, de ekkor többnyire visszafordultak, és ő sehogy sem értette ezt. Ennek ellenére szeretett erre sétálni, mert mélyen maga’ alatt érezte az országutat és a házakat. Gyakran találkoztak a kutyás nénivel is. Ha a kutya elfáradt és leült, éppen olyan magas volt, mint ő. Ilyenkor a kutyás néni cukrot adott neki, és mindig megdicsérte, hogy milyen szépen nő. Azt is mondogatta, hogy olyan délceg, magas ember lesz^ mint az apa. Egyszer megkérdezte apától, a kutyás néninek miért nincs gyereke. Apa azt mondta,^ azért nincs, mert ehelyett kutyája van. A kutyának barna szőre volt’ és hosszú, lelógó fülei. A néni mindig pórázon vezette, s ezt akkor sem eresztette el,’ ha beszélgetett valakivel. Ügy beszélgettek, hogy az ujjai köré csavarta, aztán visszaengedte, majd^ megint az ujjaira tekerte a szíjat. Egyszer megkérdezte apától, az o nyakára miért nem kötnek pórázt, de ezért nagyon kinevették. Anyjának villogtak es diadal 355
