Irodalmi Szemle, 1972

1972/4 - Szíj Rezső: Könyvesztétikai jegyzetek a Madách kiadványairól

hiányzik a látvány összhangja. Az összhang érdekében szerencsésebb lett volna csupa nagybetűből szedni a költő nevét, s a nagy O és a nagy D nemcsak egymással, hanem a d alatti nmei is szépen harmonizált volna képileg. A szerző nevének betűi nagyobb fokozatúak, míg a címéi kisebbek, de kövérebbek. így ugyan sem egyik, sem a másik nincs kiemelve, de mégsem érzünk a kettő között egyensúlyt és összhangot. A cím alatti sorokat kisebb fokozatból szedték, a fűzéshez közelebb, s ez a címlap zártsága helyett nyugtalanságot, mondhatni zűrzavart érzékeltet. Alul ugyanaz a három sor, amit Fábry könyvénél kifogásoltunk. A címlappal szemben az egész oldalas grafika mint folt túl nagy. Kisebb több lett volna, főleg ha a kiadó neve is a tükör aljára kerül, mivelhogy a költő neve is a tükör élén áll. Ennyi esetlegességet nem bír el egyetlen könyvcímlap sem. A burkoló ja (védőlapja] viszont a legsikerültebbek közé tartozik.

Régi klasszikus szabály, amely a múlt század végi nagy eklektikus romlás után újra művészi elvvé vált, hogy a könyvet elejétől kezdve ugyanazon betűtípusból kell fölépíteni. Csak a tudatlan nyomdászok hitték azt, hogy minél többfajta betűből szedik nyomtatványukat, az annál „szebb“ lesz. Ennek a cigányos hivalkodásnak vetett véget a reá következő puritán ellenhatás, amelynek nálunk világviszonylatban is legképzettebb képviselője Kner Imre (1890—1944], Napjainkban újra divat a betűvegyítés: a címlapot, a fejezetcímeket vagy a jegyzeteket az alapszövegtől eltérő típussal szedik. Ez eddig főleg az alkalmazott grafikában, a reklámszövegekben, a folyóiratokban és a napisajtóban volt szokásos, s ott több-kevesebb sikerrel éltek is vele. El kell ismerni, hogy bizonyos szolid mértékű vegyítés még könyvjelző megformálásában is megengedhető, ha az valóban ízlésesen és értelemszerűen történik. De bármilyen gyakori is, újabban kevés sikerült példával találkozunk még a budapesti Corvina kiadványaiban is. Sőt, egyre kevesebbel.

Jan Klima 1969-ben kiadott Halál és költészet című könyvében a címlapon, a bur- kolón és a fülszövegen a Madách kiadó iis betűvegyítéssel él. Nem tudom, a tervező miért tartotta fontosnak, hogy a címben (Halál és költészet) az és kötőszót emelje ki, mégpedig a szerzők nevével azonos hangsúllyal? A szerző nevét, valamint az és kötőszót ugyanabból a típusból szedték, s ráadásul olyanból, amely még reklámbetűnek is elkopott, ha a betűt esztétikai oldalról nézem. A másik két szó (HALÁL — KÖLTÉSZETj a szerző, valamint az és betűitől eltérő típusú betűből készült, de sóikkal több jó erről sem mondható. (Nyilván nagyon kevés típusból válogathatnak.) Ráadásul a HALÁL betűi közt, sőt a többi szóban is legalább hat apró nyomdapiszok éktelenkedik.

Akad számos olyan követelmény, aminek megvalósítása a Madách szerkesztői gárdájának a hozzáértésén áll vagy bukik. Ilyen követelmény a könyvet alkotó s már említett stíluselemek összehangolása egy-egy kiadványon belül. A tartalomhoz illő betű típusának és fokozatának helyes megválasztása a jól olvashatóság szem előtt tartásával, az adott lehetőségek között — kulturált érzékenységet, ízlést és szakmai fölkészültséget kíván. A margó logikus és következetes megállapítása szintén a könyv műszaki tervezőjének a feladata. Kner Imre egyik munkájában mintegy másfélszáz példát mutatott be egy könyvoldal tipográfiai megoldás-lehetőségeire. Akkor a legmegnyugtatóbb a margóarány, ha a kötés mentén a legkeskenyebb, fölfelé, a felső élen nagyobb, kifelé (a szélen) még nagyobb s alul a legnagyobb. A részleteket minden szerkesztőnek, tervezőnek és nyomdásznak tudnia kell. A margóarány lehet fordított is, amikor szélről a legkisebb (alig van margó], fölfelé nagyobb, a gerincnél (a fűzésnél) még nagyobb s alul a legnagyobb. De olyan megoldás is lehetséges, hogy a margó alul és fölül egyforma, vagy csak az oldalszám miatt nagyobb lent, mint fönt, s a fűzés mentén és a széleken a legnagyobb. Sok egyéb változat is lehetséges még. A lényeg az, hogy mindegyik változat önmagában logikus legyen, s szép, egységes szedéstükröt és oldalpárt eredményezzen.

Ordódy Katalin Az idegen című könyve (1968) a legvilágosabb szemléltető példa arra, mii múlik egy milliméteren, amikor a szöveget az oldal fehér felületén elhelyezzük 9 a széleken margót alkotunk. Ha ezt csak egy milliméterrel keskenyítik, ha közelebb viszik a fűzéshez, a könyv arányosan szép margót nyert volna. így azonban alig van oldal, ameilyiken a margóarányok következetesen fordulnának elő. Egyik oldalon (a 137-en) egy milliméter híján elfogadható, de a 136-on a fűzés mentén már két mm az eltérés, s ez szabad szemmel is jól látható. S ez az ugrálás végigvonul

345